Hajnalok hajnalán
Ébren vagyok, de a lelkem még álmodik. Kereslek, kutatlak szüntelen, hol megélt életemnek szürke valóságában, hol az álmaimnak titkos rejtekében: kereslek Téged! Szív és lélek kell ahhoz, hogy felismerjelek mélyen önmagam belső világában, ahol minden értelmet nyer és válaszokat fogad tisztán magába. Kezembe hajtom fejem, az ébredésemnek küszöbén állok éppen, kilépni akarok ebből a megélt és magam mögött hagyott álomból, hívlak és kereslek!
Faliórám számlapján az elmúló órákat számolom, emlékezni akarok és próbálok egész lényemmel. Évek múltak el, percek koptatták el az Idő kerekét, amiről egykoron azt hittük és éreztük, hogy az Időnek múlása minket sosem érhet el. Emlékeimet magamban őrzöm, néha életre hívom-e régi, belső fényképeket. Szembenézni lehet, és kell a múlttal, mindennel, amire egyszer fogadalmat tettünk együtt vagy egyedül, ki tudja ma már?
Kimondatlan szavak sorakoznak bennem, éppen az ablakomnak dőlve az utca forgatagát bámulom. Reménykedek abban, hogy talán erre jársz és felnézel ablakom felé, tekintetem fürkészve keres most is Téged, vajon most merre jársz? Bennem csend honol, a város lüktet és lobbanni készül téli mivoltában egy új életre. Hívó szavam elért Hozzád? Minden áldott napon gondolok Rád! Jeleket véstél belém, mikor először megláttalak ott a hídon! Emlékszel még erre a csodálatos pillanatra?
Valóságból álomba léptünk, álmot álmodtunk együtt minden pillanatunkkal. Valóságom voltál és ma már ismét egyedül létezem, így csak álmaimban élsz tovább! Várok Rád, még akkor is, ha megtagadsz engem vagy éppen kiábrándultságot színlelve elfordulsz tőlem, így teszel, de tudom szívedben nem így létezek! Álarcokat viselsz gyönyörű arcodon, én csak Téged látlak és érezlek! Hófehér ruhádban ott álltál a hídon, és tudd: az Örökkévalóságig belém égetted akkor szívedet.
« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »