Hajnalra vágyunk, mikor az ébredésünk már a határvonalához közelít. Ébredni és élni akar lelkünk, hol egymásba érve és megpihenve, így követelve Téged, aki lelkemmé lettél. Sebeket ejtettünk a múltunkban egykoron. Hol akarattal, hol akaratlanul, de a sosem felejtettünk el szeretni a lelkünkből fakadóan, úgy és annyira mélyen, ahogyan Ember csak szerethet igazán. Szavak nélkül is értelek, olvasom lelkemmel létednek igaz vallomását, amit éppen elküldesz felém.

Karcolatok sokasága, mint térháló az ereimnek falán, úgy vesznek körbe és ölelnek át. Mindig szerettelek Téged, kiben önmagammá lettem egy éjjelen. Fényeknek elbukó árnyaiban is ott vagy és megmutatkozol. Lelkednek dallamát egyszerre érzem és mélyen magamba emelve dédelgetem, mint pici gyermeket egy szeretettel teli Édesanya. Hajnalba érkezvén már ébren vagyok, várlak még most is szüntelen.

Néma csendjében a szobám még mindig álmodik, most Én vigyázom álmát a szívemmel. Ajtómra tekintve várom, hogy kopogtass, hogy jelezd: újra eljöttél! Fények sugara az ablakomon át bekéredzkedik és utat törve érdekes jeleket rajzol szobámnak néma falára. Álmodni akarok én is újra, talán ébren a valósnak hitt valóságban és itt, az álomba merülésem határán: tudni akarom szívednek igazát, amit elküldesz felém. Várlak és tudd: hiszek Benned, mert féltelek és óvlak! Mindig és minden pillanatomban, így emelve Téged mélyen magamba: viszlek az Örökkévalóság felé!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Mosolyoddal beragyogsz mindent, ami szép és múlandó. Megismételhetetlen vagy, minden szabályával az élet korlátokat emelt köréd, de Te ezt legyőzted és végül félre tetted. Érezlek, és magamba rejtve hívlak a lelkemmel, mikor hall meg a szíved néma magányodban? Egyszerre kérdezlek és érintelek, szavak nélkül is megélem létednek szépséges mivoltát. Álmaidban kísérő Angyalod, nappali léted egének boltozatán fehér galamb leszek, így őrizlek mostantól Téged.

Éjszaka van, és most Én, dédelgetlek, szeretet-szerelem ős szavával hívlak és közben érintelek. Életeket és végtelenül nehéz, magányos utakat jártál.  Fájdalmakat láttál és éltél meg. Sebeidet magamba emelem és gyógyítom, így őrizlek Téged, szívemnek oltárán. Hangodnak csengése, szívből fakadó dallama, ma már én vagyok: ki félt, óv és szeretve adja lelkét és szívét Feléd!

Magamba tekintve még mindig itt vagy velem: azzal a délutáni pillanattal, amivel megajándékoztál engem! Egyszerre hívlak és érintelek, hol szavakkal, hol gyengéd ölelésemmel. Kereslek, kutatlak, várom lelkednek hívó szavát. Lélek tavadnak partján üldögélsz és rám gondolsz éppen: tudom, mert érezlek! Részem és életemnek értelme vagy, kiben egyszerre vagyok jelen, mint halandó Férfiú és Angyal, aki még Önmagánál, és mindennél jobban szeret Téged! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Ölelésedben az Éden-kertjébe érkezem. Mindegy, hogy reggel, este vagy éjjel van, minden pillanatomban ezt az érzést keresem, kutatom. Amit csak Te adhatsz felém, szívednek és lelkednek tiszta ragyogásával. Éjjel elcsendesedik minden, ilyenkor minden hang és apró zaj szinte értünk kiált. Bennünk keresi mély szerelmét az éjszaka csendje. Ajtók és ablakok megtört fénye tükröződik arcunknak élén, élesen és minden félelemtől mentesen ébren álmodunk ebben a meghitt pillanatban.

Ajtónkon most már nem kopogtat senki, ölelésünk csodálatossága ilyenkor óceánná lesz. Gátakat emeltünk egykoron lelkünknek szépséges mezején, de ma már minden szabadon éli meg mindenkori jelen önmagát. Érintés: milyen mély érzés, amiben minden sejteddel-atomoddal jelen vagy ebben az örökkévalóságtól kiérdemelt pillanatban. Életünk a pecsét ezen a megsárgult papírlapon, amin írott szavakká lettek szívűnknek érzelmei. Most éppen hallgatunk, befelé figyelve egymás szívének dobbanására.

Nyakadnak vonalát érintem, ilyenkor még szaporábban kezd dobolni-zakatolni a szív, a néma és hallgatag szemtanú, aki minden pillanatával jelen van. Finom illatod lengi körbe a testemet, így alakul  át egy illat ebben a pillanatban egy végső megtapasztalássá, amiben mindketten jelen vagyunk. Falióránk kattanó percei már magunk mögött hagyva némán integetnek felénk, mint megfáradt mérföldkövek egy végtelen úton. Hallgatunk és hallgatózunk, itt és most együtt egymás jelenvalóságába. Nincsen elmúló idő többé, nincsen elfojtott bánat és túlcsordulni akaró könnycsepp, csupán Te és Én. Maga az Örökkévalóság!

 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Pillanatok és elmúló érzések lobbannak és kelnek életre. Valami éppen elmúlik és búcsút int addigi múltjának és aludni tér. Valaki éppen megtalálja azt, akiben lelkének mélységével végleg hazatér. Életek, elmúló percek, mint óceánok végtelen hullámai ringatnak álmokat felénk. Én mindig is kerestelek Téged, kiben a szívem ébred és a lelkem álmot álmodva újra dalra fakad.

Hallom magamban az erdő mélységesen halk, de annál erősebben átérezhető szavát. Kérdések már nincsenek, csupán válaszok állnak lelkünk ajtajában, bebocsájtást várva a jelen pillanata előtt. Életeken át kutattalak és kerestelek, féltve őrizve így álmaimnak teljességét és elmúló, porba hulló csodálatosságát. Érintsd meg lelkemet, kopogtassál szívemnek ajtaján.

Utcákon áthaladva megyek és kísérlek, emlékeim sorfala között, miközben érezlek, és magamban látlak. Szívemnek oltárán, mint ragyogó rózsacsokor úgy árad felém időtlen illatodnak bársonya. Hívlak és kérlek szavaimmal, szívemnek sóhajával: találj rám és ölelj meg újra! Szívemnek sodró folyóján emlékeim közé emellek. Így egyszerre vagy jelenem, múltam és eljövendő szépséges holnapom. Reményteljes jövőmnek szépséges koronája.

Indulnom kell, éppen lelkemmel Rád várakozok. Érezlek, és mégis távolinak tűnik a pillanat, amiben maradéktalanul jelen vagy. Szívemnek hívó szavát átélve ajtómat zárom éppen, lelkemben a várakozásnak és indulásnak furcsa, mégis tiszta és szépséges madara bont éppen szárnyakat. Megpillantva Téged szívemben szárnyat bontott egy Angyal, szeretetednek ős- Angyala, kiben mindketten ott vagyunk, Mi- Ketten, maradéktalanul!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Várakozok éppen a házad előtt. Ébredésed első hangja, fénye és szava akarok lenni. Ébredek én is Veled együtt, ilyenkor lélek a lélekhez kapcsolódik, és együtt álmodik újra egy utolsó álmot, így ébredés előtt. Múltam tavának tükrében régi képek villóddzanak, hol erősen tisztán látható, hol kevésbé mindaz a szépség, ami sosem fakul, és sosem múlik, csupán megszelídülve átalakul.

Szíved- ébred, érzem. Lelkemmel üzenek, hívlak, és kérlek: adj szavakat felém! Szemeimmel az ablakodra tekintek és Téged kereslek. Talán sok fájdalmat át, és megéltél, de szívednek kapujában még mindig ragyogó fényednek jelenvalósága él, létezik! Várakozunk egymásra, keressük egymást szüntelen, Te az álmaidban, Én itt a valóságban.

Kérted, vigyelek magammal a hegyeken túlra. Repítselek az égnek boltozata felé. Álmaidban is kövesselek Téged, szüntelen és mindig, észrevétlenül is árnyékod legyek, őrző- Angyalod. Szívednek kapuján mikor fogsz átengedni? Mikor a hegyeken túlra vittelek? Lelkedben meg nem álmodott képek sorakoznak és várnak életre. Hívnak új érzések, új pillanatok, de Te még mindig vársz és magadba nézve álmot- álmodsz, újra és újra.

Kapudhoz lépve a csengőn kezem, de mikor hívnálak, ajtód nyílik hirtelen. Ott állsz, előttem, teljességedben és maradéktalanul. Álmom vagy most, ebben a pillanatban? Mi ez a Csoda? Valóság vegyült az álomba vagy álom a Valóságba? Mi ez az érzés, ami felkavart és az égig repített engem, mondd kivé lettél mélyen a Szívemben? Már nincsenek szavak, csupán egy belső és közös, együtt megélt mély szívdobbanás!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »