Szeretet. Igazsága életünknek. A tiszta életnek és a Hitnek, önmagunknak. Tökéletes alapköve lett mindannak a sok-sok próbálkozásnak, ami a belső fényünk ragyogó sugarát szeretné megmutatni Neked és a világnak. Alappillére lett annak a hídnak, ami összeköti a szív és a lélek sosem látható, de annál mélyebben érezhető valódiságát és tiszta jelenét. Szeretet…oly sokszor mondjuk ki e csodálatosan egyedi szót, mely elhagyva ajkunkat egy teljesen önálló és egyedülivé lett létezésbe kezdve, így egy sajátos módon próbál kiteljesedni általunk.

Bennünk életre kelnek érzések és fogannak meg pillanatok. Valójában egyszerre vagyunk önmagunknak szülő Atyja és szülő Anyja. Ugye milyen érdekes felismerése ez jelen életünknek? Ezért csodálatos az élet, mert minden pillanatában újabb és újabb, eddig nem ismert képet képes festeni lelkünk időtlen, de mégis halandóvá lett falára. Ez olyan, mint egy kivetített kép fogadására is alkalmas mozi vetítő vászna. Képeket látunk és pillantunk meg ebben a személyes vetítőteremben. Minden képkocka izgalommal és reményekkel teli.

Tényleg minden pillanatot a szív teremt? Valóban így van, vagy csak ezt szeretnénk titokban remélni? Minden az, aminek látjuk? Valóban így van? Szerelem…minden szépségnek egy kiforrt csodálatossága. Mennyi reményteli és szenvedéllyel, vággyal és tiszta szeretettel párosult éjszakának bolondos, de meghitt álmait tömöríti és rejti e szépséges szó! Megérinteni valakit lehet a fizikai test által. Egy érintés érzéseket pendít meg a vágyak húrján. Egy dallam kezd életre kelni ilyenkor, ami mélyen önmagunkból fakadva dallá nemesül és igazzá lesz.

A szerelemnek hangja és egyedi rezgése egy közös pillanata két léleknek, akik egymástól függetlenül is élnek és léteznek, de szívükben mélyen éreznek és titokban remélnek. Várják az Igazit! Ki valójában az Igazi? Miképpen definiálnánk, határoznánk meg ennek a nemes és tiszta szónak ős eredetét és jelentését? Ne szavakat keressünk, kutassunk, ami meghatároz bennünk élő és reményekkel teli pillanatokat, hanem próbáljuk megtapasztalni a valós valóságot! A testünket nem véletlenek alkották és keltették életre.

Általa tudunk a halandó életben megtapasztalásokhoz jutni. A lélek egy újabb segítséget kapott, ami számára egy újabb út és lehetőség, hogy végleg kiteljesedjen. A szerelemben lobban egy láng, melynek tüze és fénye egy forró és megtisztulni, szeretni akaró képet fest elénk. Felismered önmagad igaz arcát ezen a képen? Valóban Te vagy ezen a képen? Mindig erre vágytál? Önmagadnak bevallani minden felismerést nagyon nehéz. A szerelem képét viszont könnyű felismerni, mert a szívednek tisztasága és igaz jelenvalósága érinti.

A szív kezének egyedi érintésével angyali érintéssé lesz és álmodni kezd egy álmot, melyben a szerelmeddel együtt halandóságotok jelenében időtlenné lesztek egy pillanat alatt. Ez az egymásra találás az Igaz Szerelem! Nincsenek ilyenkor már szavak, sem gondolatok. Semmi sem él és létezik, csak a tiszta Ős-Szeretet, amely a két lélekkel együtt örökkévalóvá nemesedett egy szerelmes, együtt töltött éjszakán! Szerelemmé lenni, egy álom valósággá tevése!

Megélni együtt az időtlenségnek legmélyebb és legtisztább rezdülését, oly mélyen, hogy a valódi és jelen életünk egy ellobbanó pillanattá legyen, akár egy érintés, amely jelzi felénk: itt vagy velem mostantól örökre! Magamba zártalak oly’ mélyen, hogy a szívem és a lelkem is csak mélyen álmodva talál Rád ennyi megélt pillanat után. Ezért keressük ennyire kitartóan Őt, mert az egykoron önmagunknak tett igéretéhez híven megtalálni akarjuk az Igaz szerelmet! Általa, vele lélekből fakadóan. Két szív, két lélek: egy szívdobbanás! Ez az Igaz és egyetlen-Egy szerelem!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A tükör a léleknek egy visszaigazolás. Válasz önmaga jelenére. Élek és létezem valójában? Talán csak álom az egész? Merész és megrendítő kérdések ezek! Valóban: melyik látott kép az igazi? Önmagunk lényével és igaz lelkével melyikben hiszünk? Kérdésekre kérdésekkel válaszolunk. Keresssük az utat, mely választ ad nekünk, de mégsem találjuk. Talán félünk tőle, mert szavai és válaszai az igaznak igaz válaszát adják. Minden, amit érzünk és látunk egy megrendezett világ kellékei. Készen áll az életnek színpadán egy újabb próbának lehetősége, mielött jó színészek szerepük játékába kezdenek, akik mi magunk vagyunk!

Mindenki játszik. Mindenki álmodik. Valós vagy éppen valótlan mindaz, amit érintünk és megtapasztalunk? Tényleg: fontosak ma már ezek a kérdések? Nem lehetséges, hogy a jelen létidő meghaladott és elmúlóvá lett egy önmagát életnek nevezett színdarabban, melyben mi is kellékek vagyunk? Tükörképünk egy jelen képet mutat felénk. Egy képet, amely egy embert mutat meg éppen az adott pillanatban.

Egy villanásnyi élet a tükörbe rejtve. Önmagunk jelenvalósága egy ékezetté lett ebben a pillanatban. A tükör egy arckép, ami rólunk szól. Bennünk fogant pillanatokat, érzéseket és gondolatokat vetít vissza felénk. Álljuk ezen képek hirtelenségét? Szembesülni tudni kell! Sok mindent elzárva őrzünk lelkünk legmélyén. Néhol olyan mélységbe rejtve azokat, hogy egy idő után magunk sem lelünk rá. Semmi sem tűnik el nyomtalan. Az élet sem, melyben játszhatjuk akár a síró bohóc szerepét is. Azt sem szégyen vagy megalázó. Minden szerepben önmagunkat adjuk és éljük meg. Életünknek ez a célja: merni őszintén lenni és szeretni mindenek felett, bármi legyen is!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az élet egy hatalmas játszótér. Mindenki kipróbálhatja önmagát ebben a hatalmas kavalkádban. Minden szín, hang és pillanat egy titkot rejt magában. Hol sejthető, hol érezhető, hol láthatatlan az ösvény, ami a megtalálás váratlan öröméhez elvezet bennünket. Keresni minden pillanatban lehet egyedi villanásokat, amik felfedezése mélyen a lélek mélyére rajzolja önmaga titkos jelét. A szívünkben minden pillanatban jelen van a keresés és az új megtalálásának csodálatossága és belső öröme. Szerelmek születnek és múlnak el akár egy pillanat alatt, minden változik és újra szüli magát az örökkévaló pillanat és a halandó idő.

Ittlétünkben minden benne van. Érzés, vágy, melankólikus pillanatok vagy remélt szerelmek váratlan csalódása. Barátságok, amikről hittük, hogy örökké tartanak, de elmúlóvá lettek. Csalódások, elvesztett érintések, amikbe kapaszkodtunk. Megrögzült mozdulatok, amelyek jelenvalóságukkal szoborrá változtak lelkünk legmélyén. Terheket cipelünk életünk jelenében, benne a múltnak régóta megromlott gyümölcsét, melynek íze és zamata ma már keserű. Remények őrtüzei lobbannak fel a lélek végtelen mezején.

Lángjuk lobbanása út a belső ébredés felé! Felállni nehéz egy ütésből, amit az élet mért ránk. Innen indulva az út már nem út és nem is ösvény többé…Egy zarándok út! Megtett lépéseink minden rezdülése egy apró jel a végtelen felé. Indulni kell! Merj önmagaddá lenni és próbálj meg végre élni, létezni szabadon! Önmagadban bontsd le a gátakat, amelyek eltakarják igaz önmagad napfényét, belső ragyogásod sugarát. Indulj el önmagad felé! Évmilliárdok óta ez a tiszta ébredés csak Rád vár! Téged hív azóta is, csak eddig nem figyeltél rá!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Mindennek szimbóluma. A híd. Összeköt, megtart és szimbolizál! Akár az életnek egy szeletét is mutathatja felénk hangtalan, alig hallható morajlásával, ahogyan a szél láthatatlan, de élő függönnye rajta keresztül zenél. Két partot összeköt. Akár az élet és a halál szimbóluma is lehetne. Az út az egyik oldalon véget ért, de a másik oldal tárt karokkal várja érkezését az utazónak, aki átkel ezen a hídon. Az örökkévalóságnak halandó hídján. A megélt életben a hídhoz érve már nem merülnek fel újabb kétkedő kérdések és nyugtalan, értelmetlen válaszok.

Minden a nyugalom állapotában honol és van jelen. Ébredni akar a végtelen rajtunk keresztül. Magányosan állva, talán elhagyatottan, de reményekkel és megnyert vagy elvesztett csatákkal a szívünkben várunk valamire vagy éppen valakire? Kitől menekülünk az életnek nevezett halandó létfolyamban? Van ennek értelme? Miért tesszük ezt, amikor szívünk hosszú évek sok-sok évtizede alatt jelzett felénk, hogy ez az út járhatatlan! Az ember egy érdekes és egyben különleges alkotása a létezésnek.

Egyszerre minden jelen van benne, de mégis: sokszor tisztátlan és kiüresedett! Micsoda önmagának ellentmondó pillanatok és felismerések ezek! A szerelem halk sóhaja már nem suttog a fülünkbe, a szív magára maradtan várja a hajnalt, hogy ébredjen zord álmából. Remél minden, ami élő és élettel teli. Mindenben ott lüktet az élet szívének dobbanása. Lüktet a vér moraja minden mozdulatban. Megtettél mindent, amit halkan magadnak fogadtál egykoron? Hű maradtál álmaidhoz? Érezted a felkelő Nap ébredő sugarát mélyen a szívedben?

Valójában éled az életet vagy csak meséled? Megélni az élet minden mozzanatát az igazán nagy kihívás. Végére érve ösvényünk egyedi útján visszanézhetünk és emlékezhetünk. Mindarra, amit megtettünk vagy éppen mélyen magunkba fojtva elrejtettünk és száműzetésre ítéltettünk. Az út vége sosem a vég. Egy új kezdete. A hídhoz elérve ne legyél szomorú mert nem a végére értél valaminek és a semmibe tűnsz el nyomtalan! Éppen ellenkezőleg: ébredj fel! Nézz előre, láss a szíveddel és hallgass a lelkeddel!

Lásd meg a híd hívogató túloldalát. Válaszokat vársz még? Kérdések rekedtek meg benned és tornyosulnak lelkednek titkos égboltja felé? Minden, ami lelkifájdalommal párosult keserű hiányt hagyott benned,  ma már kitárt karokkal és tiszta válaszaival már vár Rád a híd túloldalán. Indulj el végre! Ismerd és fedezd fel igaz és valós önmagadat! A híd szeret Téged! Segíteni akar! Átvezet-e két oldal között. Nem elválaszt benned valamit, hanem éppen ellenkezőleg: összeköt! Mindent, ami valaha is összetört benned nagyon mélyen!  

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Padon ülve, a szabad égboltnak kék vászna alatt felemelő érzés! Megélni így a szabadságnak tiszta jelenét leírhatatlan! Ilyenkor magára ismer a lélek és a szív. Minden emlékezni és érezni akar egyszerre, szinte egy pillanatban! Minden megremeg és életért kiált! Minden, ami élettelen, önmaga mély álmából tör hirtelen felszínre az önvalóra ébredés felé. Megszüli magát a pillanatnak lobbanó fénye. Lángja még halvány, de léte már az ős-tüzek igaz fényét vetíti elénk. A boldogság érzete megtapasztalást nyer általunk. Gondolatunk mélyén egy régi emlék bukkan elő, mosolyt csalva arcunkra a régi idők fényében.

A szemünk ragyogása az égboltot kémleli. Elmerülni ebben a meghitt pillanatban egy örökkévalósággal egyenlő! Az emberi lélekben helyet követelő megosztottság ilyenkor eltűnőben van. Életre kel az időtlen lelkünk mélyén. Felettünk madarak szárnycsapásait hallani. Szabadok és végtelenül boldogok. Ők még ismerik az önfeledt boldogság igaz fogalmát. Együtt vannak az égboltnak tisztaságával. Szárnyaikkal vonalakat rajzolnak, amik láthatatlanok az emberi szemnek, de annál mélyebben érezhetőek a lélek számára. Milyen jó lenne nekünk is szárnyakat bontani és magasan szárnyalni?- merül fel bennünk ezen gondolat. Minden, ami széppé lett a létezésben, mélyen él bennünk és szívünkön keresztül álmodik!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »