Mosolyunk egy ecsetvonás arcunkon, amit lelkünk fest lényünk vásznára. Megérezted valaha egy igaz mosolynak valódiságát? Tudod milyen érzés mindezt a csodát megélni? A lélek mosolya teljes és tiszta, oly’ fehér mint a frissen mosott vászon, friss illata. Hangja csak a szívednek mélyén hallható. Illatát érezted és magadba fogadtad valaha? Mertél így valaha megnyílni önmagad elött? Bátorságot emlegetünk, de mélyen belül félünk. Önmagunk barlangjába számunkra ismertelen és idegen jeleket rajzolunk.Színek és vonások jelennek meg-e magányos barlangnak falán.

Nyomokban talán még érezhető a léleknek szívdobbanása, de jele és üteme egyre halványabb. Minden elmúlik egyszer…legyint felénk egy hatalmas tölgyfának lombja, önmaga bölcsességét adva felénk. Hallgattunk valaha is hívó szavára? Komolyan vettük akár csak egyszer is a természetnek igaz hangját? Voltak pillanatok, amikben elmerülve boldognak hittük magunkat, de végül rádöbbentünk arra, hogy ismét becsaptuk önmagunkat. Buktatók után mosolyunk elhalványúlt és a lélek sírása rajzolt fádalmas görbét arcunkra. A vonásaink őrzik az egykori szép napokat.

Micsoda pillanatok élnek bennünk…ugye, Te is emlékszel? Mindig azt hittük, hogy álmaink valóssá lesznek. Jómagam megéltem az álmot és életet adtam neki önmagam elmúlóvá született, de időtlenné emelt világában. Veled mi történt az elmúló évtizedek alatt? Miért nem álmodtál őszintén, szabadon? Félelemmel kötötted össze magad és áldozattá váltál önmagad életében. Megérte mindezen áldozat? Mosollyal üdvözöltük egymást egykoron. Ez a pillanat volt az, ami összekötött bennünket ettől kezdve egy láthatatlan, de annál mélyebben érezthető köldökzsinórral. Mosolyommal átöleltelek. Reményt adtam és ültettem el beléd. Ébredj fel végre az önmagad által kreált álomvilágból! Mosolyoddal fessél nekem és a világnak újra tiszta képeket!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Várakozás egy örökkévalóságban! Ezt mondhatnánk életnek. Próbálkozások végtelen folyama áramlik velünk egy jelenleg még nem létező jövő felé. Áramlik-e folyó kavargó mélye, hol egyedül magára maradtan, hol felszabaldultan kavargó-örvénylő vízének fájó jelenvalóságával. Minden alakul és folyamatosan változik. Ez az életnek rendje. Rendben van ez így? Biztosan jól cselekszem mindennapjaimnak reményekkel átitatott pillanataiban, amely pillanatokban elültettem féltve őrzött emlékeimnek magját?

Kérdések sorakoznak elöttünk, mögöttünk. Sorfalat állnak mellettünk és néma csendjük ránk vetíti megrendítően egyedi jelenét. Hallgatása-e tiszta jelenvalóságnak metsző és hideg. A félelem titkos álmot szül és ébren álmodik. Önmagát keresi a lélek mélysége. Utak jelennek meg elöttünk és tűnnek el nyomtalan. Végig járhattuk volna ezen ösvények fordulatokkal teli és kövekkel kirakott, reményekkel szegélyezett útját. Merészségünk az álmainkban még erősek, de ébredéskor már halványnak látszanak. Menekülnek, futnak a semmibe. Szertefoszlik így minden esély, ami lehetőséget adott volna arra, hogy megtapasztalásaink által többek legyünk.

Menekülni egyszerű. Lélekben romboló érzelem bont ilyenkor szárnyakat. Egy pillanat bontott éppen szárnyakat és adott egy lehetőséget, de nem éltünk vele… Minden elszalasztott pillanat egy lelkünkbe vésett karcolat. Egy jel, ami talányként él mélyen bennünk…vajon mivé lehetett volna, ha egykoron eléggé következetesek és hűek vagyunk önmagunkhoz? A napfény érezhető simítása arcunkon egy korai, még alig éber reggelen egy Anyai-simítással felér. Behunyt szemeinkkel ébren álmodunk ilyenkor. A szívünk szárnyat bont a végtelen égbolt felé. Lelkünk szabadon engedi önmaga madarát. Az igazságnak és valós Hitnek tiszta fehér madarát. Szimbólum e madár! A léleknek jelképe, ami tisztaságra vágyik és álmodik mélyen bennünk. Ott, ahol már az elmúló idő és az elmúlás pillanata egy ősi folyóba merül el nyomtalan.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Emlékezés. A múltba hajolni sokszor veszélyes. Vajon miért is? – merül fel bennünk a kérdés, amely hideg pengeként érinti lelkünket. Érzékeny pont a lelkünk mélyén az emlékeink felfedése. Merész tett és cselekedet! Minden múlt rejt valamit. Talán elmúló pillanatok töménytelen sokaságát vagy éppen a múltunk valós és igaz, titokban tartott fájdalmát. Értékes vagy érdektelenné lett pillanatokat… Szerelmeket, amelyek elmúlóvá lettek és csak álmaink mélyén rejtegetve idézzük fel őket csendben és halkan egy-egy elmúló éjszakán, félve önmagunk szíve felé.

Az emlékezés egy csodálatos pillanattá alakulhat, amennyiben valós és igaz. Abban az esetben, amikor egyenesen és minden tehertől mentesen tudunk a tükör elött állva jelen lenni lelkünk kivetült árnyékával karöltve. Reménykedtünk egykoron sok mindenben, talán félve és minden tapasztalattól mentesen, de ma már ez a láng is kihúnyt belőlünk. A csend és a múlt fájdalma átvette helyét. A lélek sosem felejt. Nem tud és nem is akar. Jelenvalóságával a mindenkori őszinteség tisztaságát mutatja és jeleníti meg. A szembenézés még sok esetben várat magára.

Várakozó állásponton van egy reményteljes és tisztulni akaró múltbéli pillanat. Gyermekkori emlékeink mélyen érző karcolatokat véstek belénk, örök jelként. Érezzük ezen vonások igaz mivoltát. Ez ad nekünk hitet és erőt sok esetben az újra kezdéshez, mert reményt kapni csak az tud, aki lelkéből él és szívével látja önmagát és a mindenkori életének világát. Messze elmerülve, a múltunk emlékeinek végtelenül összetett, de annál nagyszerűbb arculata felé ígéretet tehetünk, hogy csak a jóra emlékezünk…

Valóban képesek leszünk minderre? Akarjuk-e egyáltalán? Szeretnénk így tenni és cselekedni? Emlékezni a szívvel kell. Álmodni a lelkünk egyedi mélységével. Remélni csak szabad lélekkel lehet, de megfáradtan a múltunk súlya alatt csupán elveszni lehet. Elmerülve a semmibe, önmagunk lelkének fekete örvényébe egy pillanat műve! A harag, a düh, az akarnok egoizmus hová vezetett Téged vagy mindannyiunkat? Elértél egy megtisztulási ponthoz jelen életedben? Bölcsebb lettél önmagad szemében? Érett gyümölcse vagy ma már a halandóságod kertjének gyümölcsfáján?

Vajon mikor néztél szembe mindazzal a teherrel, ami életed fájának lombját szinte a földet érintve eltakar? Az elmúló évek múlása alatt mivé is lettél? Emlékek vagyunk mindannyian. Észrevétlenül suhan el mellettünk életünk tájának elmosódó és múlttá lett képe. Sokszor annyira, de annyira akarunk emlékezni mindenre és mindenkire, akik egykoron oly’ sokat adtak és jelentettek a számunkra…még mindig kapaszkodunk!

Hol egymásba, hol a múlttá lett jelen életünk halandó emlékeibe, hol valami kreált ál- illúzióba, amely elrepít bennünket akár egy pillanatra is egy szívünkkel álmodott titkos világba. Nézz szembe önmagaddal egyszer: higgy és remélj önmagad felé Isteni kegyelmet! Várj és várj türelemmel… lelkedtől igaz szót és választ, de ne Istentől, hanem tiszta és valós önmagadtól! Legyél bátor végre! Emlékezz! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A megértés nem azonos az elfogadással! Elfogadni el lehet úgy is valakit vagy éppen valamit, hogy nem értek vele egyet, de megértem az Ő jelen álláspontját és érveit. Vincent van Gogh jutott éppen eszembe. Tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt, de abban az időben és korban, melyben élt az igaz szó nehezebb utat járt be, mint napjainkban. Megrögzült szokások és ál-hitek tornyosultak akkor a súlyos hétköznapok felett. Nem volt egyszerű ezen ösvényt ismerni és járni, főleg abban az esetben, amikor a tehetség végérvényesen utat törve magának, megmutatkozott az akkori társadalom elött.

Ez a kivételes ember önmaga útját járta. Sosem akart mást! Mély el nem fogadás volt az a környezet, amelyben élt és létezett. Igen, itt kell megjegyezzem, hogy a zsenik és az igazán tehetséges emberek életben megtett és megjárt útja nem egyszerű és nem is hétköznapi. Vajon miért? Talán azért, mert ők már igazi egyéniségek! Nem álltak be abba a sorba, amelyet elvárt a társadalom. Önmagukat felvállalva megmutatkoztak mindenki elött. Kiléptek az árnyékból a fénybe. Az elszürkült hétköznapok már nem viselnek és nem képviselnek nemes célokat.

Megfakultak, kopottas ruhában, apró darabokra tépett emlékekkel a szívükben próbálnak emlékezni. Ebben a megtapasztalt hétköznapiságban kellett Vincent van Goghnak emberré lenni és nem meghasonulni mindazzal, ami Ő maga volt minden körülmények ellenére. Az életcélunkat felismerni egy hatalmas dolog! Megvalósítani kihívás és mondhatni, hogy merész tett és cselekedet! Ez a férfiú megtette mindezt, de tudta: sorsa és élete nem lesz egyszerű sem hétköznapi! Ez az út: az egyéniségek útja! Ő csak önmaga szeretett volna lenni. Önmagát ki-és megismerni.

Megtudni azt, hogy kicsoda Ő valójában? Számára a festés mint művészet egy kifejező eszköz volt. Önmagát festette bele a hétköznapi szürke valóságába. Bátyja együtt érzett vele. Támogatta, segítette, de nem hatott rá úgy és olyan módon, ami meggátolta volna az Ő fejlődését. Életének folyama egy önvalóra ébredés! A festésben kiteljesedni egy út, egy ösvény. Életének utolsó évében festette a legszebb képeit. Ez lenne a lélek kiteljesedése? Önmagához való visszatalálása? Igen, a lélek szebbé tétele és egyedi ragyogása mindig megmutat egy egyedi színt abból az ember-lélekből, aki megtette mindazt, amit elvárt, de sosem követelt tőle a felette álló, de mélyen benne élő időtlen Világegyetem.  

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Aki jelen létezésében látott már kötéltáncost, sosem felejtette el! Vakmerőség? Bátorság? Önmagának tett ígéret? Milyen belső megérzés motiválja Őt, a kötéltáncost? Mi rejlik a titok mögött? Milyen szándék vagy éppen milyen üzenet? Valójában a megtapasztalás mindennek gyökere. Amiből aztán felismerések bontakoznak ki a szemeink elött. A lélek mélysége időtlen és tiszta! Jelenvalósága megkérdőjelezhetetlen! A szív érzése néha-néha megremeg ugyan, de soha sem csalódik önmagában! A megtapasztalt hétköznapi csalódások felszínesek, mint amilyen maga az élet is ebben a megélt jelenben.

A csalódás valójában egy rosszul meghozott döntés lenyomata. Egy döntés, ami rossz irányba hat. A kötéltáncban minden benne van: az  egyensúly megtartása, tized- és ezred másodpercek megélésének teljes és totális megtapasztalása. Felismerések! Koncentráltan jelen lenni önmagunkkal, egy meghitt és időtlenné lett pillanatban. Aki ismeri önmagát, végig sétál a kötélen, ami kifeszítve jelzi az elöttünk álló út valódi arculatát. A koncentrált pillanatban minden benne van: a múlt, a jelen és a titokzatos jövő, ami általunk fog teljesen kibontakozni. Kötéltáncossá csak az lehet, aki mélyen hisz önmagában és az adott pillanatban! Akkor a hit és az út teljesen egy pillanattá lesz!  

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »