A tánc egy ős-ritmus. Mélyen a léleknek legmélyén fogan és onnan is kel életre. Egy érzés, ami szárba szökkenve önmaga kiteljesedése felé igyekszik és így próbál örök érvényt szerezni önmaga létezésének. Az eltáncolt mozdulatban egy apró, de annál mélyebb üzenet próbál elbújni, de sikertelenül, mert érzékeny villanása a fizikális test külső felszínén szinte azonnal megmutatkozik. A táncos egy kehely ezen pillanatokban! Belé tölti minden szenvedélyét, szeretetét a felettünk álló, de mélyen a szívünkben élő végtelen. Lépéseket tenni a próbaterem tükörvilága elött ma már teljesen reménytelen.

Táncolni csak szívből lehet! Oly’ mélyen és a lelkünkkel együtt, ahol már az Idő végső és egyben utolsó útjához ér. Ez már a Senki- földjének jelképes határa, ahol a szív és a lélek végleg elveszett. Az idő éppen ezért várakozik, mert hirtelen önmagára eszmélve megérzi az elmúlásnak nehéz, embert próbáló súlyát. A táncos egy mozdulatsorral szólítja meg önmaga érzéseit. Jeleket küld a testének minden szeglete felé. A test mozdulva, egy hallhatatlan ütembe kezd, lágyan és szelíden, hol vadul gesztikulálva arcával, hogy jelezze: ritmusában ott a szenvedély, ami maga az élet!

A táncosnak egy feladata van, hogy mindazt átadja szeretett közönségének, amit mindig is önmaga lelkének mélyén őrzött és dédelgetett. Születésének pillanatától kezdve tisztán hordozott. A tánc egy üzenet. A táncos a felkiáltójel az élet mondatának legvégén. Vajon mennyire érezzük át ennek a kivételes tudású Ember-léleknek igaz mélységét? Nézzük Őt és elmerülünk halandóságunk pillanatnyi jelenében. Egy másodperc sem kell hozzá és lelassul a múló idő. A tárgyak és az érzések megdermedni látszanak és hirtelen szabaddá lesznek.

Násztáncba kezd hirtelen minden, ami magunkban él mélyen és rajtunk kívül is létezik. A zene ritmusa egy ütemet diktál, a zene hallható hangja egyszerre kelti életre a múltnak elfeledett hűvös emlékét és a jelent, aminek tavában a lélek megmártózni kíván. Boldogság bont bennünk szárnyakat! Az érzés és a megtapasztalás leírhatatlan! Minden egyszerre van jelen! A táncos már nem a fejében építi fel mozdulatainak széles tárházát. Ő már a lelkével táncol! Lágyan és kecsesen ugrik és emelkedik minél magasabban felfelé.

Testének minden íve és árnyalata meghazudtolva a gravitáció törvényét egy hallhatatlan pillanattá lesz! Nézzük ezt az embert, aki testével rajzolja meg életének történetét. Igen…ebben a táncban minden benne van. Az előadás a végére ért. Először néma csend hull a teremre és a meghittségnek alig hallható halk moraja érvényesül. Minden csendben szeretne lenni, de egyúttal kiáltani is akarna mindenki felé! Jelezve így a táncos nagyszerűségét, hogy ezen az estén ismét egyedülállót alkotott testének minden rezdülésével.

A taps, amely eddig váratott magára, mint zúgó viharnak hangrobbanása, úgy tölti meg a terem minden szegletét. A táncos arcán a veríték gyöngyöző patakjai jelennek meg egy mosollyal átszőve így a megelégedettség csodálatosan egyedi pillanatát. A függöny lehull, a közönség önmaga extázisát éli meg egyéni önkívületében. A táncos az öltözőjének csendjébe visszatér. Leroskadva székére tenyerébe temeti arcát. Ez a valódi extázis, a végső és egyetlen beteljesedés! Ilyenkor a sírásnak és a belső örömnek könnyei törnek fel szemei felé.

A lélek sír ilyenkor, mert ismét adott magából valamit. Ami meghaladja a mindennapok szürke homályát. Valamit, amit eddig senki sem láthatott. Erről szólt a tánc. A táncos szemeit a tükör felé emeli és önmagával szembenéz. A ragyogás, ami belőle árad a végső visszaigazolása jelen életének. Tudja már Ő végérvényesen, hogy általa ismét valami a végére ért. Minden előadás egy befejezés, de minden befejezés egy új táncnak is a kezdete. Az örök körforgás ismét jelen van és megmutatkozik mindenki elött. A tánc: szerelmeskedés egy örökkévaló pillanattal az itt és most soha el nem múló, de mégis halandóvá lett jelenében!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A hófehér papír asztalunkon hever. Némán és szótlanul. Döbbent csendjében a jelen, mint egy megfigyelő, éber figyelemmel és ridegen bámulja a jelen várakozó perceit. Valami várat magára…Talán az ihletettség betoppani készülő jelenvalósága? A szavak egyedi formát mutatnak meg, minden egyes leírt pillanat után. A toll írásra készen áll, hogy bevégezze nemes feladatát. A hófehér papír, mint fény a sötétségben, oly’ tisztán ragyogva jelzi ittlétét. A papíron hamarosan valami íródni kezd!

Talán egy vers, egy magunkba fojtott gondolat vagy egy régóta meg nem írt szerelmes levél? Minden pillanatunkban, amikor kezünkben a toll és elöttünk a papír, váratlan lehetőségek nyílnak meg arra, hogy hitet vagy éppen szerelmet valljunk és gyakoroljunk egymás felé. Az írás egy meghitt állapot, amely általunk nemesedik egy felejthetetlen pillanattá. Gondolataink hosszú sorában vajon melyik lesz az első gondolat? Az egónk már két kézzel dörömböl lelkünknek ajtaján, türelmetlensége önmaga meghasonolottságát tükrözi vissza.

A szív ezzel ellentétben hevesen dobog és emlékezik. A lélek néma csendben van jelen, szinte bele robban a jelen valóságába egész egységének tiszta mozzanata. Minden emlékünk sorban állva életet követel magának. Reménykednek, hogy van lehetőség újra a szívhez közel érni és végül általa megmutatkozni. Az írott szó kötelez bennünket arra, hogy igazzá legyünk e szavak által, amiket éppen leírunk. Minden szóban van egy mélyből fakadó érzelem, minden mondatunkban egy megtörtént, régmúltban hagyott pillanat.

Az íróasztalnál ülve néha érezzük a tétlenségnek hűvös jelenét. Átkarol bennünket és nevünkön szólít. Megérint ilyenkor bennünket a magánynak jéghideg fuvallata, amely arcunkhoz érve mély borzongással tölt el bennünket. Emlékeinkkel és múltban hagyott, de megoldatlanná vált történések apróra tört, roppanó szilánkjai között nehezen és bátortalanul lépkedünk. Félünk a tettek mezejére lépni, ismét csak várakozunk. Az ajtó nyílik és betoppan váratlanul egy régóta várt gondolat. Belépve az ajtón érezzük az új és váratlannak megélt pillanatnak édeskés illatát.

Olyan ez az illat, mint kora tavaszon a rügyet bontó fák friss lehellete. Hátunkkal neki feszülünk a karosszéknek, amely nyikorogva jelzi régi mivoltát. Ebben a régi székben születtek már egyedi és mai napig visszaidézett gondolatok. Tollak lettünk a múltnak kezében. Velünk írja a jelen pillanata az elmúlásnak egyedi sorát. Megremeg ilyenkor a szív és halkan dobban. A lélek válaszokat szeretne végre kapni. Önmagunk lényének kapuját megtalálva, a kulcsot a zárba helyezve egy pillanatra mégis csak elbizonytalanodunk.

A tétovázás csak egy rezdülése a jelen pillanatának. A megtalált kapuban megrekedve érezzük önmagunk jelenét, de a kezünk így is írásra mozdul. Az eddig keresett szavak egy váratlan mozdulattól övezve megjelennek a hófehér papírlapon. Minden betű egy elmesélt régi pillanat. A mondatok szinte egymást szülik. A hófehér lap egy lenyomatot fog megőrizni önmagunk lelkéből. A pillanat megírta általunk ismét önmaga elmúlásra ítélt jelenét. Az ablakon beszűrődő napkorong bíborban úszó fénye egy maszkot vetít arcunkra.

Elbújni lehetne mögé, de tettünk ezen irányba való megtétele teljességgel helytelen lenne. Az utcának zaja megroppant bennünk újból valamit. Az ihletettség tiszta jelene ilyenkor már elmúlóban van. Valami lassan a végére ér ismét. Minden zaj erősödve kéri és követeli önmaga birtokát a jelen térben. A csend mostantól újból elbújik önmaga mélyének régi rejtekébe. A toll kihullva kezünkből feladja útját, pihenni tér. A szív bezárja ablakait és fényét elmenti mélyen. A magányunk szárnyat bontó madara megrázza tollait, repülni vágyik a múltunk égboltja felé.

A lélek már nem kérdez ilyenkor és nem is vár válaszokat. Szemünket lesütve önmagunkkal nézünk belül farkasszemet. Felállva székünkből bezárjuk a belső világunk ablakát. A kinti zaj már nem bánthat többé bennünket. A csend pihenésre int. A szemünk még egy utolsó pillantást vet az asztalon hagyott papírra. Szavaink jó helyre kerültek ismét. Boldoggá lettünk így ezen pillanatok által újból e napon. Megtettük mindazt, amit a végtelen tőlünk remélt. Írtunk szép szavakat, elmúló gondolatokat, robbantottuk fel emlékeink betonba zárt érintetlenségét. Megcselekedtük az alkotásnak minden rezdülését. A hófehér papír és szavaink újra egymásra találtak!    

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Életünk során vágyak lobbanak bennünk. Érzések, egyéni gondolatok. Álmok érnek érett gyümölcsé vágyakozásaink forró nyarán. A lélek szállni kíván. Keresni új pillanatokat akarunk, melyekben ismét megismerhetjük létezésünknek egy teljesen új, eddig ismeretlen arculatát. A bennünk élő mély lélek-óceán hívogat bennünket. Érintése, mint a szellő a tenger hullámai felett, siklik el arcunk elött és így simogatva hív minket egy új útra. Felkérése ez az életnek? Elindulni egy teljesen új felé, megszokott életünk eddig megélt pillanatait magunk mögött hagyva, nehezen indulunk.

A múltunk belénk kapaszkodik! Gondolatban már elengedtük, de a szívünkkel még nem. Ragaszkodunk! Persze, ezt is kell, de nem minden esetben szabad ezt tennünk, mert így béklyónkká válhat. Az életnek jelenében a lélek belső óceánján már hullámok táncolnak, hangjuk ritka módon zenél. A kikötő ebben az esetben nem más, mint a léleknek legmélye. A belső mag, mint szárazföld a külső létben, úgy vigyázza szívünk vitorlását. A kikötőben érzelmeink alkotnak jeleket. Minden érzésünk egy-egy vitorláshajó.

Sorban állva ringatóznak a lélek-óceán csillogó vizén. Melyik várakozó vitorláshajó a miénk? Mindegyik vagy talán egyik sem? Ilyenkor egy pillanatra megállva érezni kell az emlékeink hűvössé lett illatát. Befelé tekinteni még jobban, mélyen a szívünk partjai felé. A vitorlások, amikből választhatunk – indulásunk pillanatában- nem mások, mint lelkünknek egy-egy újabb álmai, amik életre és útra készen állnak. Várakoznak és remélnek. A döntés mindig nehéznek tűnik, de a szívünk már réges-régen döntött helyettünk.

A közeli világítótorony jele mindig ugyanazt a fényt küldi felénk, amit megszoktunk tőle, sok-sok elmúló éveink alatt. Vitorláshajónkhoz lépve megnyugodni látszik a feszült belső izgalom. Ettől a pillanattól kezdve már nincsen többé visszaút. Indulni kell! Vitorláinkban a léleknek hűs szele kavarog és duzzasztja őket kövérré, erőt adva így annak, hogy elkezdődjön egy zarándokút. Mindenkiben munkálkodik egy bizonyítási kényszer. A vitorláshajónk fedélzetén kétségek bukkanak elő a múltnak régi szekrényéből, recsegve nyílik a jelen pillanatának ajtaja.

Egy kérdés zuhan a földre és lábunk elött hever hirtelen. A lelkünk keze utána kap, de elkésetté lett a pillanat: a titkolt kérdés földet ért. Első reakciónk felvenni és megérinteni. Valóban ez a helyes tett vagy cselekedet? Ne a szemeddel érintsd meg, hanem a lelkednek kezével és akkor tudni fogod az igazat. Az igaznak valós válaszát. Érezzél át mindent! Indulásunk dagadó vitorlái feszesen lobognak a lelkünk szelétől duzzadóan. Indulni kell, az idő elérkezett! Mosoly fakad arcunk szegletében. A szív is elmosolyodik ilyenkor.

Erre a pillanatra várt! Felfedezni kell mindent, amit eddig nem ismerhettünk. Az út helyes vagy éppen helytelen mivoltát az útnak szépsége dönti el. Minden útban ott van egy tanítás. A vitorláknak tartó kötelébe kapaszkodva, elvágom a parthoz feszesen és görcsösen kapaszkodó múlt utolsó szálát is. Jobb lesz ez így. A lélek partjának és az utazónak is. Vitorlásunk önmaga szépségétől ragyogva siklani kezd a lélek óceánjának végtelensége felé.

Nincsenek határok, sem korlátok többé! Szabadság és önfeledt mámor furcsa elegye járja át lényünk minden apró zugát. Belső lényünkből fakadóan szabaddá lettünk! Ismét saját ösvényünket járjuk! A vitorláshajó most a testünk. Ő általa teszünk lépéseket egy új és szebb jövő felé. Önmagunk lelkének tengerén örök átutazók vagyunk. Így leszünk eggyé mi és az elmúló létidő. Halandóvá lettünk születésünkkel. Szabad vitorlásunk kormányosaként viszont így válhatunk újra hallhatatlanná szívünk fényében, a léleknek ragyogó, hullámzó tengerén.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Kitalált vagy valóság ez a különös, de mégis magának való különc szó: idő! Létezése egy álomra épült. Félig igaz szellem rajzolata az égbolton mindannak, ami életre hívott bennünket, embereket. Életet adtunk neki és hatalommal ruháztuk fel Őt. Talán túl nagy kegy volt ez a részünkről? Minden jó cselekedet a tisztaságából fakadóan az ellentettjébe fordulhat át és kész is a baj, nincsen többé visszaút! Az idő önmaga útját kezdte el járni. Minden másodpercével átjárja emberi testünk minden apró, de annál jelentősebb sejtjeit.

Velünk kel fel és velünk éli meg az esti elalvás pillanatának lemondó, de annál mélyebb tartalommal megmutkozó ritka pillanatát. Az idő egy elhalványuló és lemondásra hajló pillanatban bűnössé lett önmaga létében. Megfeledkezett az emberben helyet foglaló gyarlóság esendőségéről. Túl őszinte volt felénk és ez okozta vesztét! Az emberi létforgatagban bűnösnek kiáltottuk ki! Mindenért Őt okoltuk és talán ma is ezt tesszük. Mindent a múló időre fogunk! Ő az oka azon sikertelenségeknek és csalódások egész sorozatának, amik mély sebet ejtettek egykoron szívűnknek legmélyén.

Az idő nem menekül önmaga fájó és elhibázott múltja elöl. Mi emberek szinte minden pillanatunkban ezt tesszük. Belénk ivódott ez a magatartásforma, mint egy megrögzült kényszercselekvő mozdulat, hogy futunk és menekülünk múltunk elöl! Az emberi életben minden határokhoz van kötve. Élet és halál is. Pedig az Ős pillanatban életre kelt hallhatatlanságnak időtlen lenyomata a mai napig bennünk él és jelen van. A lelkünk legmélyén. Minden szépséget magunkba rejtve, hordozunk súlyos terheket, amiket talán nem kellene.

A megtisztuláshoz egy mozdulat is elég. Az idő erre ad nekünk újabb és újabb lehetőséget, majd utakat és pillanatokat, hogy tisztuljunk meg végre önmagunk múltjának sötétjéből a jelen villanó fénye felé. Idő…aki barátságodat adtad volna felénk, ma már fanyar és keserű mosollyal az arcodon, ridegen és érzelmektől mentesen várakozol. Némán és lehajtott fejjel állva, önmagad múltján túljutva aggódva figyelsz bennünket, embereket. Elveszett a bizalom. Vajon hová lett?

Mint megannyi pillanat, amelyben ott volt a megváltásnak szakrális és felemelő pillanata! Az elmúló évek hónapokká majd hetekké lettek. A mindennapok órákra bontják le létezésük jelenét. A megmaradt pillanatok romjai felett másodpercek keresnek kiutat önmaguk útvesztőiből. Elmúlt egy lehetőség ismét! Megtanulni kellene és nem feladni a reményt! Egy jobb életről titokban álmodva, szívünk mélyén őszinte hittel és bizalommal fordulunk az ébredő hajnal első fényei felé.

Lelkünk éhes rá, hogy a tiszta fénybe elmerülve tisztulhasson végre! Ébredj idő és mutasd meg újra igaz és valós arculatodat! Barátságot ajánlunk feléd, mi emberek, mint ahogyan egykoron Te is egyszer már megtetted ezt felénk. Visszalépve a múltnak és az időnek Ős- kezdete felé próbálunk tisztulni és újra kezdeni mindent. Idő, fogadj barátoddá és egy új ébredésre adjál egy új esélyt. Nekem-nekünk és mindannyiunknak ezen a planétán!     

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az éjszaka a maga egyediségével egy misztérium. Egy olyan napszaka létünknek, ahol kibomlik minden, ami elrejtve marad nappal a szem elöl. Gondolatok és érzések kerülnek felszínre és mutatkoznak meg egy pillanat alatt. A fény rejtőzik ilyenkor. Minden álruhát öltve aludni akar és álmot álmodni szeretne. Milyen sokszor voltak nyugtalan éjszakáink, amik egy képzeletbeli hálót terítettek körénk, beborítva ezzel a jelen éjjelének néma hallgatásba burkolt jelenvalóságát. Az éjjel a visszatérésnek egy lehetősége önmagunkhoz.

Minden lecsendesedve némán és cinkosan hallgatja el önmaga hibáit. Réges régi pillanatok és tettek váratnak még magukra, mert félnek megmutatkozni. Minden félelem újabb és újabb megrögzült érzéseket generál az éjnek sötétjében, az emlékeink elbújni akarnak a végső és teljes szembenézés elöl. A hajnal még messze, az éjfél közeleg. Lépéseit a halk koppanások rajzolják az éjnek némaságába. A közeli torony jelzése, megrendítöen mély hangja felrobbantja a csendnek meghitt, tiszta pillanatát. Hirtelen minden megriad!

A felébredés még messze van. A pillanat, amely szirmot bontva ragyogni tudna önmaga tudatosságát hírdetve ezzel, még mélyen néma álmot álmodik, teljesen önmagába zuhanva. Az álmok árkainak mélyén titkok rejtekeznek. Minden egyes pillanat, ami nem talált társra általunk a mélybe tűnt el, de nem nyomtalan. Hajnalodni kezd az éjjelnek sötét vászna. A kibontakozó fény utat keres időtlen önmagának ebben az elmúlásra ítélt és hanyatló világban. A szív még álmodni akar. A lélek ébredni. Hangjában a riadt meglepettség édeskésen keserű íze.

Vajon miért nem érnek el az őszinte szavak egyszerűen a céljukhoz? A hajnal az ébredésnek előszobája. Az ajtón kívűl a reggel áll és szótlanságának rideg jelene szinte átsüt a falakon keresztül. Néma jelenléte nyomasztóan lehangoló. A boldogságot nem érzi szívével és éppen ezért nem tud szárnyat bontani benne a fény. Minden ébredni fog egy eljövendő napon, csupán éberen kell várni és türelemmel, a hajnalnak felszálló ködét.

Nyitott szemünkkel hunyorogva élesnek éljük meg a fény metsző erősségét. Szinte elvakulva ébredünk a tájjal. Mindent elborít a teljességnek ragyogása. Nincsen ekkor már kibúvó sem menekülés. Csupasz lélekkel állunk a fényben és minden múltbeli terhünkkel az Időtlenség színe elött. Ilyenkor nincsenek már titkok. Csupán emlékek, amiket mélyen elrejtve őrzünk sajátos magányunkban minden ébredő hajnalon. Mélyen a szívünknek legmélyebb bugyrában. Egyedül.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »