A levél már régóta elküldésre került. Útjára indult évekkel ezelőtt. Vajon mi lett vele? Mennyire tiszta szívvel és reményekkel átitatva engedtük el azon az estén a külvilágba. Ösvényét elkezdve önmaga útjára kelt.  Boldogság szülte pillanatban fogant minden szó! A léleknek leírt szavai maradandó sorokban ötvözte és karcolta a lapok fenséges tisztaságára a maga jelenét. Itt már csak a szív ihlette pillanatnak dallamát hallottuk. Minden más reménytelenül állt a lelkünknek ajtaja előtt bebocsájtást remélve.

A szavak, mint apró és szétgurult színes üveggolyók szerteszét futottak a papírlapon. Minden apró betű szóvá alakult majd mondatokká formálta jelen önmagát. A sorokban elrejtette magát a léleknek egyedi dallama. Érezni lehetett a benne életre kelt tiszta pillanatot. Emlékeket idéztünk fel, érzéseket, amikről tudni véltük, hogy a szívnek legmélyebb tavában is örökre megmaradnak! Semmi sem tűnik el nyomtalan! A toll néma sercegése hívta elő újra a közös emlékeket. Szólította és érintette őket.

Simításuk a lelkünkön keresztül a szívbe markoltak. Ez az érintés maradandóvá lett. Egy emlékké érett abban a pillanatban. Érzékenységének lángja sebet égetett a szívnek mindkét falára. Belénk égett egy jel. Azóta is ezt a karcolatot cipeljük magunkban. Viseljük ősi jelét. Kívül a szemünk ragyogásában, belül a szívünknek dobbanásában. Évek teltek el. Elmúlttá lett sok pillanat. Érzelmek merültek el lelkünk belső tavában. Az igaznak hitt és megálmodott közös jövő zsákutcába futott.

Ennek ellenére bíztunk és reménykedtünk valamiben. Amiben talán nem kellett volna? A válasz csak most, évekkel később érkezett! A várva várt levél bekopogtatott lényünk örökké várakozó ajtaján. A meglepettség ijedt zavarában mégis ajtót nyitottunk neki. Titokban mindig vártuk Őt. Mennyi éven át! A levél itt van végre, megérkezett! Végre hazatalált! Kibontva a pillanatnak régmúltba veszett leheletét érezni lehetett ismét. A simítása a benne leírt szavaknak egyből érezhetővé vált. A levél egyedi illatot őrzött!

Emlékszel az illatára annak a pillanatnak, aminek jelét magadban viseled? Ugye, hogy már nem őrzöd a reménytelenségnek keserű ízét a lényed mélyén? A levélnek érkezésében újra önmagadra találtál és némaságba hullva ismét emlékezni kezdtél. A papírt érinted újbegyeddel, oly’ finoman, ahogyan csak egy Angyal képes érinteni a szárnyaival az Örökkévalóságnak hajnalán. Érzed Őt a szavai által. Még él a tiszta érzelem. Semmi sem tűnt el nyomtalan! Rádöbbensz: a Szeretet sosem tud önmaga ellen tenni! Olvasod leveled és elérzékenyülve az emlékeid vizének tükrében elmerülsz.

A szív ismét megremeg. A lélek nagyot sóhajt. Istenem, jól van Ő, akire vártunk egykoron, egy régi, sosem feledett pillanatban. Minden él és létezik! Boldogságunkban újjászületik minden. A szív öröm táncba kezd! A lélek könnyektől érintve mosolyra fakad. A sorok lassan a levélnek végére érnek. A megelégedettségnek mély érzése hirtelen elhatalmasodik és egy pillanat múlva fénybe borul minden. A lobbanó fény szívünk lángjának előfutára. Benne fogan újra az egykoron elültetett mag, ami a lélekben hívja életre egykori önmagát. Nem elkezdődik valami új, hanem lezáródik! A levél ismét borítékba kerül, visszautazásának külső tokjába.

Íróasztalunk fiókja lassan nyílva magába fogadja a régóta várt levelet. Mostantól Ő vigyázza álmát. Minden, ami életre lobbant hirtelen, egy pillanat múlva mély álomba kezd. Valami elmúlt! A végére ért. Lelkünk mondatára egy pecsét került. Lezártuk a múltat! Jóleső érzéssel idéztük fel mindazt, ami már elmúlt és végül emlékké lett. A levél sebeket szakított fel újra, de a gyógyulás ma már gyorsabban építi fel önmaga tiszta pillanatát. A mosoly, ami megjelent arcunkon többé nem kételkedő vagy éppen válaszokat kereső. Nyugalom van előttünk megmutatkozó mosolyában. Kérdéseket nem teszünk fel többé sem másoknak sem önmagunknak. A jelen pillanatába lépve boldogsággal nyugtázzuk, hogy őszintén tettük meg egykoron minden lépésünket. A levél bevégezte küldetését! Megőrizzük időtlenségének örökkévaló szavát!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A sárga esernyő története nem hétköznapi. Mindenki másnál egyedibb Ő, amit méltósággal kezel és tapasztal meg a jelen életében. Mindenkiben ott a különbözni vágyás titkos kísérletének szándéka. Valaki kimondja, valaki nem beszél róla. Magába fojtja és így éli az életét. A színek mindegyike egyedi pillanatot ragad meg és tükröz vissza. Nincsen különbözőség! Minden szín önmaga álmát álmodja és önti formába. Sok más szín a sárga esernyőn kívül kételkedik valós önmagában. Kérdéseket keltenek életre és fogalmaznak meg kétkedve önmagukról akkor is, amikor a válasz ott él bennük.

Miért teszik ezt? Talán azért mert így könnyebb az élet számukra.  A kérdezésben ott van az ártatlanságnak ijedt félmosolya, ami egyszerre gyermeki, de mégis tisztelettel teli. A választól való félelem minden más esernyőben benne él és létezik. A sárga esernyő már túljutott önmagán. Jelen pillanatában már nem önmagáért tesz, vagy éppen cselekszik. Ellenkezőleg: önmaga álmát álmodja mások felé! A sárga szín feltűnő és messziről látható. Akár csak egy napsugár, ami önmaga életében sem tökéletes, de a teljességre törekszik és éppen megmutatkozik.

A lehetőség a kiteljesedésre benne van a megélt pillanatnak minden egyedi rezdülésében. Különbözni sosem kell! Önmagadat add és már is teljesességgel más Emberré lettél életednek abban a pillanatában. A sárga esernyő éppen ezt teszi: önmagából adva a világot táplálja és azokat az esernyőket, akik nem azt a színt élik és tudják maguknak. Nem különbözni kell, mondja a sárga esernyő saját maga gondolatát megfogalmazva. Élni  kell és még éltünkben megmutatni azt a pillanatnyi lehetőséget, amely szépséggel, tisztasággal, Szeretettel teljes.

Ilyenkor a jelenvaló pillanat már mentes minden kontrolltól. Más színt hordunk mindannyian. Ki ilyet, ki olyat! Ettől szép az életnek minden pillanata. A sárga esernyő megszenvedte önmaga színének minden vadhajtását, amik az elmúló idősíkon elhullva porrá lettek. Minden tisztulni akar. Minden a Fény felé igyekszik, mert csak így lehet élni, lenni és létezni. A színek és a formák egyszer semmivé lesznek! Minden pillanatában a sárga esernyő önmaga ösvényét járva az időtlen hangját hívja a lelkének rejtekében.

Szólítja és megérzi mindazt, ami a halandóság fölé emeli Őt. Létének rezdülése minden tettében egy üzenetet rejt mélyen magában. Élj úgy, hogy egy napon, büszkén és emelt fővel nézz szembe Időtlen Önmagaddal és a jelen világgal! Éppen ezt éli és vallja igaz és egyetlen Hitének a sárga esernyő. Ő már úton van halandó létében Időtlen önmaga felé. Csak így érdemes élni. Ez a valós és egyetlen-Egy pillanat a Megváltásnak pillanata. Önmagad Megváltója kell, hogy legyél és beteljesedjél! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Miben hittél igazán a szíved mélyén? – mondd el nekem. A tegnap lenyomata már elhalványult és elvesztette tisztának hitt és igaznak vélt sorait. Hová lettek leírt szavaid? Hová lett Ő, aki írt mindent felém: szép szavakat! Hit és remény élt bennem ez idáig. Mondjátok régi emlékeim, mivé lettetek? Hol vagytok csodaszép szavak? A Szívnek és léleknek szólamai egymástól elválaszthatatlanok! Mindenben Őt keressük: az Igazit! Azt, ki megmutatja lelkünk mélye felé vezető valós és egyetlen ösvényt, ami aztán végérvényesen hazavezet!

Hazatérni önmagunk oltára felé nemes cselekedet! Felemelő és egyben magasztos! Micsoda szavak! Viszont a tettek és cselekedetek hová lettek? Miért állunk még most is megsebzetten a jelenvalóságnak ezen  pillanatában? Kik vagyunk mi egyáltalán? Mivé lettünk a hűtlen szavak hatására? Elvesztünk a magányában. Mire vagy éppen kire várunk még? Önmagunk igaznak vélt szavait kutatjuk mélyen a lelkünknek legmélyén. Aki keres: az talál! Mondja a régi bölcs mondás, amit magunkban őrzünk már évszázadok óta.

A szívűnk fájdalma néma szóban éli meg önmaga fájdalmát. Belülről rándul egyet az elvesztett érzés önmagunk felé és végül roppan a Szívnek összetört ajtaja. Ma már senki sem remél! Valamikor a kezdetnek kezdetén lobbanni látszott egy tűz. Mivé lett? Parázsló hamuvá porladt, ennyi maradt belőle végső és magatehetetlen magányában. Emlékei széthulltak mindenfelé. Millió pillanatot hívtunk együtt életre és rajzoltunk fel öröknek hitt jelként az életünknek végtelen boltozatára. Mivé lettünk ezen megtapasztalások ellenére is?

Azt hittük, hogy az őszinte szó kötelezettség arra, hogy még igazabbá legyünk. Öntudatlanul hazudtunk egymásnak, de legfőképpen önmagunk szívének álmodtunk egy hamis álmot! Önmagunk árnyéka vetül minden együtt megélt érzelemre. A múltunk próbál menekülni és végül elbújni. Mondd, hová is menekülsz Te, aki végleg elhulltál önmagad felperzselt mezején és elbuktál létednek hanyatló hajnalán. Ébredésed ma már egy elmúló pillanattá lett és mélybe hullt szívednek megdermedt kövével. Mindened elveszett!

Boldogságod elmúlásában lassan felőrlődtél. Hirtelen emlékeid is megcsalnak és magadra hagynak. Ez az elbukás utolsó pillanata! Az elporladt érzelmek hűvös leheletét tarkódon érzed, mint jéghideg acélpenge simítását. Borzongva beleremegsz a jelen kegyelemvesztett pillanatába. Feladni készülsz egy soha el nem kezdett pillanatot, amit csak mindig dédelgettél és őriztél magadban. Annyira féltetted és rejtegetted, hogy végül így veszítetted el! Elbuktál? Azt hiszed, hogy örök vesztessé ítéltetted magad? Miért nem nézel a szíved felé? Miért nem hallgatózol a lelkednek suttogásának irányába?

Vajon mitől félsz? Attól, hogy az igazságnak szava mindent felperzselve benned és kiégeti a létezésednek minden eddigi szennyét? Ettől félsz? A tükörben egy arckép nézz vissza Rád! Mereven bámulod önmagad tükörképét. Próbálod érteni a megérthetetlent. Érezni akarod azt is, ami sosem lehet már a Tiéd! Önmagadat kötöd gúzsba újra és újra, tehetetlenséged árnyéka ismét Rád vetül. A múltadnak ígért szava ma már semmit sem ér. Próbálkozz újra és újra és nézzél szembe legalább egyszer őszintén jelen önmagaddal! Ébredésednek késői éjjelén.

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A vadnyugat az életnek egy hatalmas, titkokkal övezett, végtelen pillanata! Mennyi megélt, váratlan élethelyzetnek és felfedezésnek, egyéni csatáknak volt  helyszíne ez a különlegesen egyedi táj! Sok minden történt ezen a helyen. Itt, ahol a lelkeknek múltja van és minden lenyomatuk bele rajzolta e tájba örökre önmaga névjegyét. A vadnyugatnak Fia és az Anya-természet, akikben az ősi tisztaság még mindig jelen van és megmutatkozik, egymásnak feszülve néznek farkasszemet. A préri színei leírhatatlanok!

Ezekben az árnyalatokban benne van egyediségének minden ecsetvonása és legmélyebb titka. Minden lényeges pontja annak a jelenvalóságnak, amely titkokkal halmozza el azt, aki ide ellátogat. Megismerni a megismerhetetlent egy hatalmas és merész kihívása az életünknek! A préri gyermeke ló nélkül csupán fél ember lenne ebben a kietlennek látszó vagy éppen annak tűnő végtelenségben. A jó lovas tudja, hogy lova nélkül nem egységes a megmutatkozó és elénk táruló kép a megélni vágyott pillanat. A préri és a vadnyugat Fia egymásra vannak utalva!

A természetnek e csodálatosan egyedi szépsége ezen a tájon minden apró, de annál fontosabb jelben megmutatkozik! Alig bír a jó lovas megbírkózni a látottak szépségével. Szívében túlcsordul a tisztaságnak és a néma csendnek furcsa, de mégis ismerősnek ható tiszta elegye. Megmutatkozik újra a szívünk teljes mélysége és szélesre tárja kapuit. Megnyílnak ilyenkor ismeretlennek tűnő végpontok. A férfi, aki kihívást keresett most éppen elérkezett a Senki – földjére! Ittlétének oka és célja van! Megismerni a világnak ezt a különlegesen szép és egyedi szegletét.

A lovát felnyergelve a jó lovas útra kél. Elindul arra, ahová szíve viszi és vezeti. Iránytűt és térképet ne is keressetek! Ilyenkor már a lélek vezet és irányít! Hegyek,völgyek és hágók! Micsoda csodái vagytok e tájnak! Lassú sodrású patakból gyors sodrású folyóvá duzzad hirtelen a víznek áradata. A kristálytisztán csillogó víz az ősi medrében áradva és egyedi módon kanyarogva mutatkozik meg a vadnyugat Fiának szemei elött. A magaslatról letekintve a völgynek mélységébe egy pillanatra szinte elmúlni látszik minden és megáll az Idő hirtelen!

Mindenre csend ereszkedik! Egy lelki megnyugvással párosult, meghitt és tiszta bizalom jelenik meg a vadnyugat Fiának lelkében. Minden, amire vágyott titokban, amit felfedezni és megismerni akart itt van egész lénye elött! A lábai elött hever! Éppen ennek a csodának közepén áll és hallgatja a tisztaságnak és a csendnek minden bölcs szavát. Az elmúló szavak ilyenkor már felesleges hátizsákokká lesznek, értelmüket veszítik. Csupán a lélek és az örökkévalóság tiszta jelene beszélgetnek egymással a semmi nyelvén. A napkorongnak lenyugvó pillanata előre vetíti az éjszakának közeledtét.

A préri síkságait, hegyeit és völgyeit fekete fátyollal eltakarja az éjjelnek hűvös keze. Ilyenkor rideggé lesz az éjszakának egyedi varázsában a vadnyugatnak minden szépsége. Egy kis tábortűz lobban! Fénye egyszerre ad meleget és bizalmat felénk! Így jelzi azt, hogy itt a vadnyugaton milyen értékes az őszinte szó és a tisztesség! A tűz lobbanása és egyedi fénye megannyi emléket hív elő a vadnyugat Fiának lelkéből. Kinyílik ilyenkor a szívünknek kapuja és így felfedezésre és felismerésre kerülnek megannyi gondolatok, amik lenyomatként még mindig jelen vannak a lelkünknek legmélyében.

A tűz lobbanása és ereje elhalványúl látszik. Az elfáradt lovas lassan álmainak világába lép. A roppanó parázsnak alig látható fénye jelzőtűzként világít a végtelen térben. Minden elcsendesedik hirtelen. A múló Idő is, ami nem is oly’ régen még halandóságával bennünk zakatolt, de végül nyugovóra tért. Mostantól saját maga álmát éli teljességgel ebben a tiszta csendben. Önmaga is a holtpontra ért és végül megállt! Ilyenkor lesz igazán őszinte a pillanat! A vadnyugatnak éjjelén a levegő hűvös fátyla mindent betakar. Az éjszaka égboltjának kupolája csillagok milliárdjait mutatja felénk.

Ilyenkor minden és mindenki önmagáról álmodik! Az álom egy újabb álmot szül és végül aludni tér. Megbékélve a múlttal, az ősi táj egy mosollyal búcsúzik a magunk mögött hagyott naptól, mielött az éj felének túlsó oldalára lépne. Elcsendesedve újra, így ismét teljes magányába zuhan! Jelenléte halk és megnyugtató ettől a pillanattól kezdve. Igen, ez is a vadnyugat!

Egy egészen különleges vonása ezen pillanat ennek a csodálatosságnak! Amely sok-sok arculatával képes újabb és újabb meglepetéseket elhozni felénk.Ismerjük Őt valójában? Talán igen…talán nem? A bizalom lélekből és szívből kell, hogy fakadjon! Vadnyugat! Meghajlok minden szépséged és vadságod elött! Megtapasztalni Téged egy hatalmas kihívás volt! Életemnek talán egyik leghihetetlenebb és megmásíthatatlanul egyedi villanása! Köszönöm bizalmadat felém! Ismét van egy közös titkunk!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A parton egy csónak áll. Néma magányában a múlt éppen mély álmot alszik. A jelen pillanata tisztaságával őrt áll mellette: vigyázza álmát! Milyen érdekes ez a megmutatkozó pillanat. Békességben újra együtt van a múlt és jelennek pillanata! A múlt álomba merülve, így menekülve minden felelősség és a végső szembenézés elöl.  A jelen a tisztaságával kelt életre és terít egy lehellet finomságú fátyolt mindkettejük köré. Szeretete mélyen benne él minden tettében és egy alig látható mosollyal jelzi felé: itt vagyok Veled!

A csónak a szimbóluma valaminek, ami eltűnt nyomtalan! Ezt hittük és ezt bizonygattuk magunk felé folyamatosan. Elmúló éveink, magunk mögött hagyott útjának, porral borított ösvényén ma már egyedül járunk. Minden eltűnik egyszer? Morajlik fel mélyen bennünk a múltunk meghasonlott szava. Téves meghatározása ez mindannak, ami valójában örökkévaló! Minden tettünk örök lenyomata ott van mindenben és szinte egyszerre van jelen! Gyermekkorunkban szenvedéllyel vettük birtokba a csónakot, amely ringásával, a víznek ragyogó tükrén jelezte vissza felénk: örül jelenvalóságunknak!

A lelki szépségnek megmutatkozásai voltak ezek az élmények. Feledhetetlen emlékekké lettek! A megélt pillanatban ott hagytuk lelkünknek egy alig észrevehető, de apró darabját. Kis szeletét igaz önvalónknak! A nyárnak forró illata élettel töltött fel mindannyiunkat: hallhatalanságunkat, akár csak egy pillanatra is, de újra megélhettük! Micsoda érzések lobbantak szívűnknek mélyén azokon a nyári napokon! Szerelmek keltek életre, várakoztak egy igaz szóra. Vártak és reméltek. A lélek pillanata hívta a másik felét.

A lelkitársat, akivel egy pillanattá lenni egy beteljesülés! Az érzelmeink ilyenkor az égboltnak csodálatos boltozatára rajzolták szerelmünk nevének kezdőbetüjét. Micsoda vallomása ez a szívnek és a léleknek! Tisztaságunk ezen pillanatában minden olyan egyszerű volt. Érthető és átlátható. Vajon miért? Talán azért, mert az őszinteség teljes valóságában jelen volt. A csónak szimbóluma lett életünknek! Mennyi emlékünk őrzője és vigyázója lett! Remélt szerelmeket,  elkerülhetetlen csalódásokat és vágytól fűtött nyári pillanatokat őriz mélyen magában.

Gyakran emlékezünk ezen éveknek sokszínű pillanataira. Felkeressük minden nyáron a helyet, ahol csónakunk parthoz kötve várt bennünket, kitárt karokkal. Ő sosem felejtette el a közös múltunk tiszta emlékét! Mikor a csónak mellett állunk: elérzékenyülünk! A múltunk lenyomata ébredni látszik ilyenkor és minden régmúltban hagyott érzés szinte új életre kel! Megéljük az ébredésnek ezt a furcsa, de mégis jóleső érzését. A szemünk sarkában egy könnycsepp formálódik és lesz alig látható. Megmutatkozása üzen felénk: minden, ami tiszta, ma már mélyen benned él! Őszintén és szabadon! Mostantól már örökre csak a Tiéd! Kiérdemelted végérvényesen a csónaknak ritka bizalmát, amit mindig mutatott és adott Feléd!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »