A lány mindig álmodozott. Hitt, remélt és várt. Talán nem mindig úgy alakult az élete, ahogyan azt Ő elképzelte lelkének mélyén. A szívében hordozott egy időtlen tisztaságot. Valamit ragyogó villanást az örökkévalóból. A lelkének szava egyedi módon érintette minden pillanatában. Sok mindent megélt az életében. Jót és rosszat, elmúlóvá lett pillanatokat, reménytelennek hitt és végül semmivé lett kapcsolatokat, amikben már az első pillanattól kezdve mélyen hitt.

Szerelemre vágyott mindig a lelkének legmélyén, olyan nagyon igazi szerelemre, ami az égig emeli Őt, szinte az angyalokig! Minden pillanatában a jót testesítette meg! Törekedett a Fény felé. Emlékeit mélyen őrizte, sokszor oly’ mélyen, hogy azt csak a szíve tudta és senki más! Ajtókat nyitott és zárt be eddigi életében. Voltak szomorú pillanatok, de  Ő akkor sem adta fel! A szeretetnek Angyala Ő, akinek szíve szerelemre született és lelke önmaga megnyilatkozására a keresett lélektárs és a jelen világ felé.

Egy régi ház padlásának kicsinyke ablakához szeretett felmenni, ahol megpillanthatta a kék égboltnak színes vásznát. Ez adott erőt neki ahhoz, hogy tovább lépjen a csalódásokkal szegélyezett ösvényén. Arcán, a kicsi ablakon beszűrődő fény simít egy angyali mozdulattal szeretettel teli ősi jelet. A lány valójában mindig álmodik a szívének mélyén. Ő a nagy álmodozó! Haja, mint vízesésnek aláhulló selymes varázsa úgy simult csodálatosan szép arcához. Szemeiben a belső, lelkének ragyogása sugárzott.

Egész lénye, alakja megtestesítette az a bájt és kecsességet, amit a szíve és a lelke rajzolt a világ felé. Az egyedüllét számára egy igaz baráttá lett az évek múlása alatt. Magányos sosem volt, mert szívének hangja minden pillanatában segítette és felemelte Őt a földről. A természet, a virágok a barátai voltak. Szívével szeretett és a lelkével látott Ő, a nagy kereső és kutató ebben az elmúló világban. Különleges lénye beragyogja a jelen világot. Létezése egy ajándék! Ő maga egy megtestesült egyedi Lélek az Angyalok kertjéből! Egy időtlen könnycsepp az Örökkévalónak szépséges arculatán!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Nyugalom és béke. A lélekben ez a tó létezik, amely jelenlétével a tiszta harmóniát vetíti és mutatja felénk. Érzelmeinkben a múltunk még mindig jelen van! Árnyékát próbálja megkerülni és néha megtagadni, teljesen eredménytelenül. A belső érzelmek már a jelent éltetik. Minden, ami egykoron volt és életre kelt ma már tiszta álmát aludva, emlékezve alszik. Reménykedve, félve és még mindig titokban. Jelen önmaga előtt is rejtve egy ős-titkot, ami egy tisztább életet keres mélyen önmagában.

Törekedni kell a fény felé! Sokszor hallottuk már ezt a mondatot. Mindenki tisztában van helyességével? Tudják és értik a jelenvalóságnak ezen arculatát, amely mosolyogva felénk mutat, kérdést szegezve így lelkünk ajtajára. A harmonikusan szép és tiszta élet sok esetben csak egy illúzió! Próbáljuk végre átölelni és magunkba fogadni a jót és a szépet. Azt, ami minden szennytől mentes, végletekig csiszolt gyémánt! Nem mindenki érintheti!

Szív nélkül jelen lenni és így megmutatkozni nem éppen veszélytelen pillanat! A szívnek kapuját kitárva egyedül hagyni felettébb nagy felelőtlenség abban az esetben, amikor minden pillanatunkban a magány madarának szárnycsapásait érezzük arcunkon. Az éjszakáink sötét köpenye vállunk felett lebben szinte a semmibe, magányunk ébredő madara éppen szárnyat bont. Mindenre emlékezni akarunk! Mindent szinte egy azon pillanatban akarunk! Mire ez a nagy kapkodással párosult hatalmas, önmagáról megfeledkezett sietség? Hová futunk, miért menekülünk múltunkkal a hátunk mögött?

Magunkra veszünk elhullt emlékek porladó szemcséit, amik belénk égve lángra lobbannak lelkünk kapujában. Bebocsájtást remélnek és várnak, pedig már régóta nem hisznek semmiben! Önmaguk elhullt emlékeikké váltak ebben a megfáradt színdarabban. Micsoda komédia és dráma egyszerre, szinte egy azon pillanatban! Térjünk vissza a belső tó partjára, oda, ahol már az Idő is, mint egy elmúló emlék van jelen. Néma magányunkban a lelkünk is semmivé lett! Egy köd porladt szét szemeink előtt.

Minden egyszerű és egyúttal nehéz is. Meghasonlott létállapot kel ilyenkor életre. A mosolyunk szerelmeskedni akar a végtelennel. Kezet nyújt felé. A mosoly, mint egy villanás az égre úgy robbant ki egy váratlan vihart! Villanó fényében így ad jelet a végtelennek önmaga szépségéről. Hová lettek a régi szép és meghitt szerelmes pillanatok? Léteztek egyáltalán? Nehéz kérdések ezek, melyeknek súlya van. Éber állapotában a szívnek madara elhagyva fészkét és újból szárnyat bont! Örömében az égboltnak végtelen kék tengerében fürdik. Boldog és elégedett: célba ért! Megérezte halandóságában a végtelennek időtlenné lett Örökkévalóságát! Hinni kezdett igazán mélyen és végre megbocsájtott Önmagának!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Minden álom egy valóság. A valóságnak egy új, addig nem ismert szelete. Egyszerre titokzatos és misztikus. Költői ihletettség egy álombéli pillanat. Minden vágyunk és emlékünk kivetülése az álom. Lehet jó vagy éppen rossz, de képes lehet arra is, hogy egy valóságban életre kelt üzenetet eljuttasson és közvetítsen felénk. Az álom kapuját szinte önmagunk tudta nélkül keressük.

A szívünkben őrizzük ennek a valósággá lett csodának  a kulcsát. A lelkünkkel vigyázzuk álomvilágunk sajátos, meghitt álmát. Azt az álmot, amit még Ő maga sem tudhat és nem is sejthet. Titokzatos felismeréseket őrizve, félreállva önmagunk útjából várakozunk reményekkel telve egy belső álomvilágbéli ébredésére.

Hirtelen olyan tájakon vagyunk jelen, amelyben határtalan szépség bontakozik ki lelki szemeink előtt. Itt ebben a világban kitágulnak a határok és szabályok. Nem köt bennünket a korlátok közé szorított elmúlásnak kegyetlen lelki érzése. Felszabadultan boldog vagyunk! Ez az öröm már teljes egész. Minden hiányosságtól mentes. A kör bezárult és a végére ért!

Tényleg a végére? Nem lehetséges, hogy minden megérkezésünk egy adott pillanathoz nem befejezése, hanem éppen ellenkezőleg, egy új mérföldköve utunknak és életünknek az életek sorában? Álmodni csak őszintén és a lélek mélyéről elindulva lehet. Álomban lenni a valós világban egy éberen álmodás megtestesülése. A lélek álma önmagunk álmává alakul.

Az emlékeink végtelen tárházában kutatva érdekes  emlékek bukkannak felszínre. Érzések, amikről nem tudtunk, mert annyira mélyen elraktároztunk és magunkba zártunk titkokat. Az álom életünk része. Minden szín, ami ezen a világon él és létezik, az álomban milliószorosára emelkedik. Az álom: egy hang, amely üzen nekünk! Ébredni ezzel a hanggal és érzéssel egyszerre magasztos és felemelő lélek pillanat! Álmodni annyit jelent: belépünk önmagunk lelkének eddig titokkal övezett és lezárt kapuján!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az épületnek egyedivé lett arculatát, amelyről írok minden reggelen az ébredő Nap fénye ragyogta be. Micsoda megtisztulni akaró és őszinte pillanat volt ez a jelen életükben! A falakon ott volt az egyediségnek és letisztult kifinomultságnak minden egyes rajzolata. Mesteri ecsetvonásai ezek egy valóban különleges és szimbolikus, időtlen pillanatnak, ami aztán az időnek múlásával karöltve, egy örök jelképpé vált. Ez az őszinte tisztaság szinte mindent felülmúlva beragyogta az elmúló világot és a falak sok pillanatot így megőriztek jelen önmagukban. Mennyi ember haladt el mellettük az évek idejét múlt és emlékké lett folyamában!

Lépteik koppanásai visszhangzottak az épületek falainak tisztaságán és szórták szerteszét önmaguk magányossá lett külső jeleit. Egyedi színét a Napfény érlelte, majd évek múltán fakította, ott hagyva így önmaga kézjegyének egyedi árnyalatát. Azok az emberek, akik elhaladtak valaha is mellette, éppen az adott pillanatban szinte fel sem mérték, hogy milyen igaz csodát látnak! A beszélő falak a szépségükkel egy sajátosan egyedi és tiszta módon megmutatkozó építészeti remekművé lettek a múlttá változott elmúló idő folyamában. Megmutatkozásuk néma csendje tiszta, de annál inkább őszintébb volt mindennél!

A csendjükkel az őszinte barátságot mutatták ki és ajánlották felénk, halandó Emberek felé! Tették ezt mélyről fakadó jelenvalóságukkal. Szinte szótlanul és éppen akkor, amikor teljes magányukban észrevétlenül figyeltek bennünket, minket: önmaguktól menekülő Embereket! Mit kérnek ezek a falak vajon mindezért a barátságért cserébe? Merült fel bennünk, emberekben egy mélyről felbukkanó gondolat. Gyarlók és gyanakvóak vagyunk. Az elménkben ezen gondolat szinte azonnal megmutatkozott! Mit remélnek, és mit akarnak e falak ettől az új barátságtól? Miért van jelen ez az őszinteséggel párosult tisztaság és annak valósággá lett jelene?

Kétségek keltek életre és robbantak felszínre az emberi léleknek hátsó udvarán. Kizárólag a halandó Ember az, kinek fejében megfordulhat egy ilyen kétkedéssel párosult gondolat, amelyben ott van szinte egy azon pillanatban az önvádló viaskodásnak őszintétlen és hazugságra épült egész áradata. Az önzetlenség a beszélő falaknál jelen van minden pillanatban! Az általuk megélt évek, hónapok, hetek, napok és órák mind benne vannak abban a jelenvalóságban, amit mélyen őriznek önmaguk letűnt múltjában. A létezés ezen falakon keresztül egy teljesen új  lenyomatot rajzol az emberekbe és azok emlékeibe!  A tiszta pillanat így hívja végül életre megkövült önmagát! A beszélő falak legendává váltak önmaguk jelenvalóságában! Adnak az emberiségnek egy Örökkévaló pillanatot igazzá lett önmagukból! Így lesznek teljessé és végül hallhatatlanná! Számukra nincs többé elmúló Idő!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A magányos, zárkózott lány:Elizabeth. Mindig is egy különleges lány volt! Így emlegették Őt ismerősei, akik látták csalódásai és lelki fájdalmai végső jelenvalóságát. Érzékenysége, lelki tisztasága oly’ egyedi volt, mint szépségének minden rezdülései és annak valódi árnyalatai. Önmaga egyedülálló színeit bánatában festette és színezte át sötét színűre. Így fejezte ki magányának keserű mivoltát. Magányossá lett minden pillanata! A szíve régóta zárva van! Annyira óvta és féltette mindig a csalódásoktól, hogy szinte észrevétlenül egy mély álomba zuhant!

Ez a tiszta érzelmekkel átitatott, de egykoron nagyon is boldog Szív! Mivé lettek a tegnapok fennkölt percei és ígéretei? Minden elveszni látszott a számára! A lelke önmaga ellen cselekedve a múlt szakadékának mélyére taszított egy időtlen dallamot. Amely egykoron még élt és jelen volt szívének szerelemmel átszőtt minden egyes dobbanásában. Minden elmúlt már, vége lett! Nincs többé visszaút! Elizabeth ezt gondolta magában egyre többször és ezek után minden egy önvádaskodásba átcsapó, érzelmi villanásba mutatkozott meg és lett a végső eredménye önmaga szomorú gondolatainak.

Minek emlékezni mindig újra és újra? Miért is kellene egy új, reményekkel teli esélyt adni a múltban felejtett emlékek újjászületni akaró, megtisztulni vágyó arculatának? Van ennek valami értelme és valós igazsága? Miért kell mindennek ellenére nekem ez a tiszta és élni akaró pillanat? Kérdéseket intézett egyre gyakrabban önmaga felé. Lehetőségek jelentek és mutatkoztak meg, amiért érdemes élni és tenni őszinte, de annál fontosabb lépéseket! Elizabeth önmagával szemben az évek múlásával egyre könyörtelenebb lett!

Félt megélni a tiszta Szeretetet! Tartott attól, hogy újra éledve ez a magányos szív talán szeretni is tudna és boldoggá válhatna egy eljövendő napon valaki által! Titokban ebben reménykedett. Nem önmagától  félt, hanem a lelkében élő félelemtől: a csalódástól, amiből neki bőven kijárt! Létezésének időtlen tisztasága megkérdőjelezhetetlen! Mindig is a szépre törekedett, mert neveltetése ebben a tiszta közegben érte el a lelkét és így hatott felé. A szívének ajtaja régóta zárva van! Reményekkel és várakozással teli állapotában önmaga lelkének ajtajához a kulcsot kereste.

Ő, aki mindig is tisztán látta létének valós és őszinte jelenét. Megélni vágyott mindent, ami szép. Ami szebbé tenné a jövőjét. Építi és felemeli lelkét a csillagokig! Minden rossz elmúlik egyszer! Lobbant fel lelkében a remény! Egyre többször az önismétlésekkel és furcsa vádaskodásokkal párosult érzelem furcsa, életidegen állapotában találta magát! Ennek a romboló érzésnek az árnyékában élt. Keserű íze visszataszítóvá változtatta mindennapjait! Minden tettében a jót cselekedte meg egész élete során, de ennek ellenére mégis egyedül maradt!

Az egyedüllétben esélyt kapott arra Elizabeth, hogy átlásson és végül megértsen dolgokat. Végső összefüggéseket, amik életében életre lettek hívva és végül megmutatkoztak! Nincsenek véletlenek! Minden, ami jó volt az életében, hirtelen az árnyak birodalmába találta magát! Eltévedve és összeroppanva a meggyötört pillantok félhomályába zuhantak és tűntek el nyomtalanul eddigi életének fontosnak ítélt pillanatai! Szinte minden egy másodperc alatt! Kapaszkodott megfáradt módon, görcsösen és remegő kézzel álmainak összetört, porrá lett emlékeibe, de az élet közben mégis csak mást akart! A sors kegyetlenül elvett Tőle mindent, ami valaha is számított neki!

Az ablakban állva szokott emlékezni! Ott abban a megfáradt, de mégis meghitt pillanatban minden egyszerűvé lett számára! Önvalóra ébredt magányos álmából! Megszabadult a nyomasztó múlt régóta cipelt zsákjaitól. Hirtelen bevillant lelkében ekkor egy reménysugár, ami jelezte felé: élni jobb, mint teljesen némán, magányba zuhanva, összetörve lenni! Elizabeth! Kérlek Téged, hogy ébreszd fel magad és tárd ki magányos szívednek kapuját! Hívd újra életre önmagad legszebb érzéseit, amiket egykoron magadból kitépve a megfáradt múltadnak mélyére taszítottál! Ébredj fel és álmodj szebbnél szebb képeket, amik önmagad lelkének színes és csodálatos vallomásai! Mutasd meg újra egykor volt önmagad a Téged átölelni vágyó világ felé!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »