Ki Ő valójában, aki a képen látható? Angyal- Ember? A léleknek mely’ szépségét említhetném, ami szavakká alakítja az érzést, amit a lélek kelt életre? Az életben vannak pillanatok, amelyek túlmutatnak önmaguk halandó létezésén. Messzire emelkedve az égnek végtelen boltozatáig jutva rajzolnak angyali szárnyakat bárányfelhőknek. Valamikor dicsőség volt hősnek lenni, ma már téveszme, amit feledni és titkolni kell.

Az Angyalok eljövetelét várva titokban mindig felmerül egy kérdés, ami nem hagy bennünket nyugodni: miért is élünk és létezünk e csodálatos bolygónak felszínén? Tudjuk ezt valójában? Kérdések milliárdjait fogalmazzuk meg egy leélt élet alatt mások és a világ felé. Vajon önmagunknak mennyi alkalommal tettünk fel igazán őszinte kérdéseket, amiktől szebbé és jobbá lehettünk volna?

Az őszinteség már régen elbukott a látómezőnk végső horizontján! Emlékké lett egy pillanat alatt. Képek és felidézett megtapasztalások egész tárházat hordozzuk magunkban, de hol van a tiszta és őszinte szembenézésnek nemes és felemelő pillanata? Megadtuk önmagunknak az esélyt, hogy jobbá legyünk ebben az elmúló létidőben? Tettünk viszont magunknak felelőtlen ígéreteket!

Kapaszkodókat keresünk állandóan, szinte görcsösen és megrögzötten. Életünk könyvének lapjait már rongyosra tapogattuk és hajtogattuk, de tanultunk egyáltalán valamit belőle, ami előbbre visz az életnek útján? A másokra mutogatásnak képessége már mesteri szinten van jelen bennünk, emberekben. Minden percünkben önmagunk fenségesnek hitt pillanatától élvezkedünk a jelen létezésben.

Szánalmas és ripacs pillanatok, megalázó és kérkedő, önmagát semmitmondóvá züllesztett életünk kérdéseivel a látszati magasságokba emelünk elmúlóvá lett életpillanatokat! Együtt vagyunk ma már jelen a meggyőzőnek nehezen látszó életnek sodródó tengerén. Idáig züllöttünk minden pillanatunkkal? Hová lettünk? Mivé váltunk ebben a modern világban? A szívünk néma és hallgatag. Várunk és várunk, sok esetben teljesen reményt vesztve és értelmetlen szavak sokaságával szívünk oltárán!

A tavasz minden jelenvalóságával a megtisztulást hozza el számunkra. Minden pillanatában ez a kivételes évszak egy új illattal ajándékoz meg bennünket, ez az Ő egyedi csodája!  A váratlan percek végtelen imája. A tavasz egy tisztulás, egy esély arra, hogy jobbá legyünk, akár egy perc alatt. Villanásai vagyunk az Örökkévalónak!

A végtelen Térben megélni idelenn a halandóságnak elmúló idejét igazán embert próbáló feladat! Mindenki siet és rohan, valahonnan valahová. A célok csak a régmúltban léteztek, ma már csak mérföldkövek vannak jelen, amik jelzik hiábavalóságunkat ebben a dermedtté lett világban. Vajon tényleg tudjuk és ismerjük a valódi célt?

Az árnyékunk kivetülése egy megfakult és kopott rajzzá lett az utcáknak betontengerében. Minden megkövült és törékennyé vált! Ismeretlenek tolakodnak elénk, kizárólag ma már csak önmagukra figyelve! Így taposnak felénk idegen és borzongató ösvényt, amiről tudjuk jól, hogy sosem lesz a miénk! A meglepettség ijedt félmosolya gúnyos rajzot készít elő és vetít ki egy megkopott falra, így jelölve önmaga szánalmas névjegyét. Fájdalmát rajzolva és így hagyva jelet az Örök emlékezetnek!

Mindannyian jelek vagyunk! Ékezetek és felkiáltójelek egy mondatban. Emlékezni akarunk, de sosem sikerül, mert a Szív és a Lélek egy sötétkamrába elzárva haldoklik. Alig emlékezünk rá! Próbálunk emberként élni és létezni, de szeretni vajon tudunk e valójában újra, mint azt tettük egykoron? A szív némán és hallgatagon bólogat, keresi régmúltban felejtett igaz önmagát már évmilliárdok óta! A lélek kiáltana, de nem tud, mert hangja elrekedt ebben a reménytelen és sivár valóságban.

A képen egy kicsinyke gyermek látható: egy elküldött Angyal, az Angyalok kertjéből! Ő a tisztaságnak és igaz szeretetnek valós és időtlenné lett szimbóluma! Jelenvalósága megkérdőjelezhetetlen! Valóban léteznek Angyalok! A megmutatkozása ebben a létidőben, idelenn kivételes és megható: segíteni jött közénk! Szívében még most is ott lángol az Örökkévalónak lobbanó tüze, amely nem éget és perzsel, hanem szeretettel tölt fel és magához ölel, mint egy igaz Anyai szív!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A lány szótlanul ült ágya szélén. Ébredésének utolsó mozzanatában volt jelen és lélekben egyensúlyozott. Ott, ahol az ébrenlét első fénysugara az éppen elmúlni készülő éjszakával együtt próbál életet menteni magának. Magányos pillanatok ezek mert a nappal Fénye mindent beragyogni készül, az Angyalok nyitott szárnyakkal intenek ilyenkor felénk! Az ágyunk melegsége eltűnőben van már, a hitvesi ágyra régóta árnyék vetül.

A szerelem madara már nem találja fészkét! Mindent megtagadott a lány, ami a múltban volt! Miben reménykedett még? Az igaz társnak hitt és vélt Férfiú még önmaga álmaiban van jelen. Kettejük között nem csak percek és pillanatok alkotnak ma már gátakat és acél falakat, hanem az elmúlt érzelmek sűrű szövésű hálója is! A lány a szemeit próbálja szoktatni a reggeli fényhez, a kezével a függönyt érintve az ablakon át az utcának emberét pillantja meg, egy fáradt mosoly jelenik meg megfásult arcának vonásain.

A szeretett Társ mozdulatlanul fekszik és álmodik, de vajon miről vagy éppen kiről? Merül fel a lányban. Sok minden megrekedt az elmúlt éveikben, amit hol jól, hol rosszul kezeltek vagy oldottak meg. Ki a felelős a megélt hibákért? Ki mondta ki a helytelen szót egy nagyon fontos döntési folyamatnak is a legvégén? Kérdések és kétségek gyűlnek és sorakoznak ágyunk körül, szinte egy gyűrűt alkotnak, szorítva ezzel egy hurkot nyakunk köré.

A megélt izgalmakon túl a tárgyi emlékek azok, akik próbálnak enyhíteni a lélek fájdalmán. Önmaguk keretein belül őriznek egy villanó fénybe merült képet, amin a lány és a Férfiú van jelen. Milyen szép is volt akkor az éppen életre kelt pillanat őszinte jelenvalósága. A Férfiú éppen ágya oldalának pereméhez hajtja fejét, még mindig mélyen álmodik! Önkívületében az álmok világát erősíti. A lány érintésre hajló keze a Férfiú felé haladva hirtelen megreked, már nem szívből fakadó ez a mozdulat!

Kéretlen, kelletlen, magányos, magára maradt és jéghideg lett ma már az élete! A lány arcán egy néma könnycsepp hull alá a pillanatnak feszült mélységébe és rajzolja fel önmagát lélekben megfásult arcának sivár tűzfalára. Valami  elmúlt, tévútra szaladt szinte észrevétlenül! Mondatok, amelyek régen ragyogtak, önmaguk árnyékává lettek! Egy pillanat alatt minden a mélybe hullt! A kettejük közös Szeretete már csak egy elhullt falevél, aki a múltjából élve próbál a jelenben létezni, teljesen reménytelenül!

A testi vágy egymás iránt a jéghideg pincének hűvös leheletét hozza el feléjük, már egyikük sem akar, és nem kíván gyönyörű és egyedi vágyakat meríteni és megélni. Ez a tűz is elhamvadt! Mi maradt még? A lány az utolsó könnycseppet is elmorzsolta szemeinek könnyben úszó sarkából és a tükör elé lépett. A Férfi, aki még most is mellette van ma már egy megfáradt teherré lett a számára! A tükörbe nézve a lány szembesült jelen Önmagával: a szembenézés testet öltött!

Kilépni egy elhalt kapcsolatból egy döntés eredménye! Megnyugvás és egy hatalmas teher letétele! Megváltása a múltnak és a jelen pillanatának. Élnem kell, mert ez így már nem élet, csupán egy rommá lett vegetáció, gondolta a lány. Mikor ezt kimondta: felszabadult! A szemében lévő könnycseppek felszáradtak és visszatükrözték a ragyogó Napnak függönyön áthatoló sugarát. Van miért tovább élni! A Szívednek kapujában állsz! Lépjél végre Önmagad felé! Tedd meg ezt a lépést, tartozol ezzel Önmagadnak! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A lány mindent megbánt. Talán azt is, amit nem is kellett volna. Próbált és akart tanulni életének hibáiból. Ez volt az a pillanat számára, amikor felismert egy nagyon mély és bölcs gondolatot, tanítást, hogy dacos akarattal nem érhet célt!

Képtelenség mert ez az erő, energia nem lágy és hajlékony, mint egy elnyújtott és kitartott hang a hegedűn! Akarnokságából adódóan kemény és rideg, de ez által törékeny és porba hulló, akár csak egy múltban hagyott emlékkép.

Ébredését mindenki önmaga irányítja és nem külső erők hatnak a végső pillanatban felénk. Nekünk kell meghozni, megérteni a döntésünknek igaz mivoltát! A lány ismét egyedül volt. Magányának hűvös leheletét magára öltve a falnak fordulva a múltjának emlékeibe merült el ismét.

A könnycsepp, ami a szemének sarkából elindulva életre kelt a párnáját érintve a mélybe hullva hirdette önmaga kegyetlen fájdalmát. Ebben a könnycseppben minden benne volt! Tükröződésében a bánatnak egyedi, sötét színei megmutatkoztak. A könny a tisztulás jele és végső pillanata!

A lány érezte, hogy nincs tovább! Ezen az úton tovább menni már többé nem lehet! Eddig is érezte a szívének mélyén, de nem volt meg az a lélekerő, ami a fájdalom fölé emelte volna. Ébredni kell! Hajának bársonyos zuhataga ismét egy új pillanatot hirdetett önmaga és a világ felé.

A léleknek hangja ébresztette fel a Szívének hallgatag madarát. Mivé akarsz válni és végül lenni? Kérdezte a lelkének mélysége egy egyedül megélt pillanatában. Dönteni kell: élet vagy elmúlás? Aranyló Napnak fénye és szabad akarat vagy az eltompult és megfásult magány? Melyik vagy igazán?

Úgy is tudod a választ! Az egyetlen-Egy választ! Szívednek és Lelkednek Igaz arculatát és annak minden érintő, segítő szavát! Élj és ragyogj végre, hogy valóban élj, Te lány!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az utunk minden pillanatában változhat és valóban: változik! Napok múlnak el. Titokban és félve reménykedünk abban, hogy talán nem nyomtalanul! Minden érzésünk apró lángjai észrevétlenül lobbannak fel egy apró villanással az éjjelnek sivár csendjében. Jelzik felénk és a külvilágnak: jelen vagyunk a léleknek legmélyén minden hibánk és tetteink ellenére! A múltbéli cselekedeteink némán magukba záródva hallgatnak. A magánynak hűvös pillanata átjárja szobánk falait.

A székünk támlájának jéghideg érzete keserűen a tarkónkba nyilall! Kényelmesen elhelyezkedünk a jelen pillanatában szívünk és lelkünk megrendült reménytelenségével és a belső magányunkkal együtt. Borzongásba taszít bennünket az életnek ez a furcsa, kitagadott pillanata. Újból magunkra maradtunk! Az éjjeltől félünk igazán. Az éjszaka csendje és hallgatag jelenvalósága furcsa kérdéseket intéz felénk.

Az együtt megélt percek, az egykoron mellettünk élt kedvessel ma már legendává lett misztérium az elmúló időben! Emlékké lett Ő, akiről hittük egykoron, hogy örökké velünk lesz! Tétova percek bontják ki önmaguk meglepetés ajándékait jelen önmagunk előtt. A szív néma, fagyott jégmadara már nem akar repülni. Hallgatása megrendült és porba hulló emlékek sokaságát őrzi. Ennek a múltnak terhét vetíti elénk önmaga bánatával. Az emlékeink, a közösen eltöltött idő egy lezárt fejezetté festette és végül rajzolta önmagát.

Visszagondolni lehet és kell is egy-egy lopott pillanatnak hallgatag hűvösségében, de hirtelen eszmélve ráébredünk arra, hogy ez az út tovább már nem járható! Ébrednünk kell ebből a megfakult álomból! Minden csupán egy illúzióvá lett árnyékszínház furcsa rajzolata a szemközti ház tűzfalának omladozó arculatán? Hirtelen egy elsuhanó autó hangjára eszmélünk! Hazafelé tartunk éppen. A városnak eltompult éjjeli hangja volt az, ami visszazökkentett bennünket a pillanatnak fájdalmas és megfáradt jelenébe.

Olyan mélyen ugrottunk érzéseink szakadékába, hogy megfeledkeztünk szinte teljesen a külvilágról. Újból magunk vagyunk a jelen életnek peremén. Ez a hely nem más, mint lelkünk senki-Földje, ahol minden sivár és reménytelen, de mégis élettel teli! Lobban a fény bennünk, utat talált újra szívünknek öreg odvába. A lelkünk most felnevetett, szinte önmaga gúnyosnak látszó, de annál érzőbb paródiáján mosolyra fakadt ismét! Egy belső béke és nyugalom bont szívünkben szárnyakat. Az őszinte Szeretet madara szárnyait csapkodva jelzi felénk, hogy repülni akar!

Szállni és szállni kell mostantól felszabadultan a vérző lelki sebektől  távolodva, mindenek felett! Engedd szabadjára a fájó múltnak kalitkájából a keserű csalódás megtépázott madarát! Ő nem a Te lelkednek várományosa! Engedd el a múltadnak nyomasztóan jéghideg és érzéketlen kezét, hogy végre újból őszintén szabad lehess! Mosolyoddal ismét aranyfényt hozzál el az elmúló világba!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az eső cseppek, mint apró könnycseppek hulltak alá az égnek boltozatáról. A természetnek könnyei tisztára mossák a mindenkori jelen pillanatát. Tisztulása a jelen életünknek szükségszerű. A felismeréseink mind-mind mérföldkövek az életünk útján, olyan ösvények és lépcsőfokok, amik által eljuthatunk valós és igaz önmagunk felé.

Az út rögös és veszélyekkel teli, de bátorságunk fénye lobban egy reménytelennek hitt éjszakán: indulnunk kell! Kérdéseink hosszú sora mély altatásban várakozik az  igazságnak kapuja előtt. Mindenre kíváncsian tekintünk, de van erőnk igazán megismerni az életnek újabb és újabb csodáit? A jelen pillanat, amiben éppen vagyunk egy magányos érzéssel párosult.

Befelé próbálunk figyelni és hallgatózni, mint az Angyalok. Mosolyunk néha erőltetett és visszafogott, de mégsem felszabadultan őszinte. A csalódásaink belénk vésték örök jelüket! Az életünk múlttá lett általunk! Szerelemmel és tiszta szívvel mindig újjászülettünk önmagunk halandóságában: lelkünk Igaz- Megváltói lettünk!

Megéltünk sok mindent, amit utunk során elénk hozott a végtelen pillanat. Jót és rosszat. Megtanultuk, hogy nem szabad megtorpanni az életnek folyamában: élnünk kell! Merészen és őszintén, tisztán, felszabadulva! Nem szabad korlátokat építeni és ezen életre kelt gátakat élettel felruházni, mert attól a pillanattól kezdve ez már nem élet, csupán egy porrá lett emlék!

A múltnak egy hamuba hullt és elfeledett magányos árnyékává válhatunk egy pillanat alatt! Olyan tettekre sarkalljuk magunkat életünk során, ami lépésről-lépésre elvisz bennünket a belső Fény felé!    

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »