Már nincsenek szavak, amik mélyen vágnak sebet. Csend van, egy hirtelen jött halkuló dallam, ami életre kelt bennem és aztán elringatott. Vártalak, hívtalak, kértelek, de már nincsenek válaszok. Szobámban ülve, tenyeremben a semmit markolom: elmúló emlékeimet. Hittem és tévedtem, vártam és végül magamra maradtam. Talán nem így kellett volna cselekednem? Tényleg: létezik hibátlan döntés?

Őszinte válaszokat reméltem, de csak a magány hirtelen rám szakadt, döbbent jelene maradt. Most Ő ölel át és ejtett béklyóba. Hangodat még mélyen magamban őrzöm és hallom, mikor megfáradt lelkem hív Téged. Érdemes várnom? – merül fel bennem lelki sebeimnek halk szava. Ablakom sarkából nézem a világot éppen, lélekben megfáradtan, lelkemben egyre kevesebb reménnyel. Mivé lett ez a lelki-kapcsolat? Mi veszett el végleg ebben a megélt életben? Mi maradt, ami őszinte?

Újra kérdezlek, és mégsem felelsz. Elhalkult bennem a hangod, arcod képének színei fakulni kezdenek. Érzések, amikről hittem valódiak, hirtelen egy elmúló életet kezdenek élni. Mondd, mi ez az egész? Válaszom Te lehetnél. Akarod?- őszintén kérdezlek. Várlak, hívlak szüntelen, de nem leszek önmagam árnyéka. Tudd: a valódi Szeretet őszinte! Nem elvesz, hanem felemel!

  

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Minden, ami él és élt Benned, hol van ma már? Merre jár lelkednek hívó és féltő szava? Mit mondasz önmagadnak üzenve egy magányos éjjelnek korai hajnalán? Egyedül maradtál, távol a lelkedtől, évekre a szívedtől. Befelé figyelnél, de egyre távolabb látsz és kerülsz attól, hogy végre lelkedben örökre hazatalálj. Kérdőjelek rajzolódnak ki szobádnak falán, a válaszok az udvarnak hátsó tűzfalán írják és vésik fel elmosódó jelüket: hirtelen, némán és hangtalan. 

Mennyi éved múlt el a semmibe? Mennyi érzésednek vélt és valós sérelmét rejtetted el mélyen a szívedbe? Kérdezlek: érdemes volt ezt a magánnyal terhelt sebet ennyire mélyen magadba emelni? Szavaid elhalkultak, majd teljesen némán állnak sorfalat, miközben Téged várnak. Segítő kezek érintése messzire került Tőled, minden éjjelednek hűvös hajnala egy rejtett válasz Feléd: ne add fel! Lelkedben túlélő vagy, szívedben magányos csillag, aki egyedül bolyongva keresi életének kérdéseit.

Ölelésekben merülsz el, de mégis valami mást keresel, más érzést és érintést. Vágyak tavában merülsz el és merítkezel számodra ismeretlen pillanatokban. Hol van Belőled a régi tűz és szenvedély? Lángok érnek el, és égetnek Téged, folyamatosan sebeket ejtve Rajtad. Talán rossz úton jársz? Tedd fel ezt a kérdést legalább egyszer Önmagad felé. Szeretet vigyen és fogadjon, szerelem keressen, és végül magába olvasszon. Élj, lobbanj, lángolj, porladjon el és égjen ki Belőled a fájdalomnak minden szava!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Álmaidban már nincsenek határok. Emlékeidnek romjain tiszta színben pompázik jelen lényed csodálatossága. Újra próbálsz élni, lenni, élni, lobbanni és ragyogni. Ma már tudod és ismered szívednek néma, alig hallgató dallamát: önmagad legbelső hívó szavát. Kérdéseid egyszerre kérdeznek, és egyszerre felelnek magányos szavaidra. Hitednek templom csarnokában egyedül állsz, és befelé figyelve hallgatózol, mint az angyalok.

Utakat jártál és múltadban rekedtél, kérdéseidre válaszokat kerestél és csak néma szavakat leltél. Mondd, mire vársz igazán? Mire vágyik szíved? Hangtalan szobádban emlék foszlányok lengedeznek körülötted és csak Téged akarnak. Kérnek, kérdeznek és válaszokat akarnak: Tőled. Szerelmes ölelések kopogtatnak ajtódon, egy érintés ölelkezik magányos szobádnak függönyével.

Halkul a múltadnak fájdalmas dallama, csitul Benned egy fájó érzés. Tompul és eltűnik lelkednek mély sebe, amit eddig hatalmas türelemmel Magadban hordozoltál. Úttalan utakon járt szíved, lelked egy nagy magányos fa árnyékában ült elmúlt éveid alatt. Mindig vártál és vágytál valakire, aki talán Nálad is jobban él, lobban, lángol és porba hullva újjá születik, mint egy Főnix madár. Tudd: ez az érzés, ez a vágy az igaz és egyetlen egy, Istentől kapott szerelem.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Vajon merre jársz? – kérdezem önmagamtól. Egyszerre vagy emlékem és valóságom, de mégis, merre vagy,  hol jársz? Egy halk utcai zaj morajlik fel éppen, lelkem ébredni készül. Most is várlak, hívlak és szívemmel érintelek. Hajadnak hullámában elmerülök, csodálatos óceán. Illatod körbevesz és hirtelen átölel, szorít, és el nem enged. Érezlek, talán úgy, ahogy eddig még sosem.

Halkul és csitul a város zaja, az este éjfekete függönye szárnyat bont éppen. Titkait nekünk tartogatva emlékeket idéz és küld felénk. Érezzük magunkban a napfénynek szerelmes ölelését és azt a mámort, amit megéltünk éppen. Minden ölelésed egy újjászületésem, lelkemben élsz. Magamra zártam egyedüli pillanatom ajtaját, ezért mindennél jobban Rád emlékezem. Szobámnak csendjében is jelen vagy. Mindennél és mindenkinél jobban.

Hívó szava vagy szívemnek, titkos álma lelkemnek. Szemeidben egyszerre van bánat és remény, szeretet és reménytelen szerelem. Minden, ami vagy, minden, ami a lelkedben él és életre kel értem kiált, vajon most merre jársz? – kérdezed magányos szívedtől. Itt vagy mélyen bennem. Már én, sem engedlek el, bármerre is sodorjon az élet, távol vagy közel. Részem lettél, a lelkem vagy. Megmásíthatatlanul és örökké. Mindennél és mindenkinél jobban őrizlek Téged!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Halkul a város esti dallama, csitul és aludni tér. Álmodni akarsz lelkednek mélyén, nem akarod az ébrenlétnek zajos hangulatát. Félve nyitod ki fényképalbumodnak lezárt oldalát. Rian a múltadnak jégpáncélja érintésed felett, kezedben halk sóhajok és érzéki érintések ölelkeznek és válnak újra egy pillanattá. Magadban rólam beszélgetsz, álmodik az utca fénye és eltompult zaja is Veled.

Minden álomba merült, de ilyenkor minden jobban él, szinte táncot lejt a szív egy magányos utca belső udvarának féltő árnyékában. Dobban a vér, lüktet Benned az élet, lángot vet szívednek legbelsőbb mélye, ahol titokban őrzöl engem. Féltésedben elmerülök, mint óceánba egy magányos hullám utolsó sóhaja. Szemeidben egy megcsillanó könnycsepp éppen alá hullni készül, de még nem engeded el magadtól, mert benne is érzed emlékemet, mindent, amit adtam Neked.

Ajtódhoz lépve megérinted a kilincsnek rideg és hűvös markolatát, érzed a kezemnek lenyomatát, amivel érintettelek, ahogy simítottam végig hajadnak bársonyán. Lehunyod ismét szemed, újra elmerülsz a lélek óceánba és átölelsz mélyen magadban. Nem engedsz, szorítasz egyre jobban szívedhez. Már a részed vagyok. Mindig is az voltam, életeken át. Minden időben az Időtlenségen át.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »