Várlak és közben Önmagamat vigasztalom, hogy újra minden rendben lesz. Álom ez a részemről vagy csak elnyomott, és magára hagyott illúzió, ami próbál megszületni? Sokszor eredménytelenül és ismételten újra porba hull a léleknek keze, ami béke jobbot nyújt feléd. Minden pillanatban egy új és tisztulni akaró érzés próbál megszületni, de ma már érzem, minden elveszett!

A belső félelem sosem jó tanácsadó. Szavai néha kétkedőek vagy teljességgel értelmezhetetlenek. Megfáradt lelkünkre ez az érzés és a tétova magány újabb nehéz zsákja nehezedik. Ez a teher a múltunk romjai, amik szinte már hegyekké emelkedtek bennünk. Mindig válaszokat vártunk arra nézve, hogy minden miért is lett így eldobva, ennyire szánalmassá téve?

A gondolataink elrévedve futnak önmaguktól menekülő köröket. Az érzéseink még mély álomban alszanak. A befelé figyelés pillanatának nagyszerűsége nehezen akar szívűnk felé találni. A csendben van egy tisztulási vágy, amitől azt gondoljuk, talán jobban leszünk. A sebeink mélysége éppen ennek az ellenkezőjét mutatják felénk. Mit tegyünk önmagunk totális elbukása ellen?

Az ajtónak dőlve a vállunkról próbáljuk megfáradt lelki terhünket letenni, de ez a jelen helyzetben nem egyszerű. Tisztulni akarunk, tovább lépni, lenni és létezni, majd tovább állni utunk köves ösvényén. Álmokban ringatott életünk eddig tartotta önmagát. A bizalom felé is megtört és megroppant! A vágyaink egy magukba forduló, meghasonlott álmot alszanak. A fájdalom injekciójának lélekre gyakorolt hatása mindent elzsibbasztott bennünk végérvényesen!

Boldoggá tudok lenni még valaha? A kérdés, ami éppen felszínre ér, és mint úszó bója a tengeren ringatózni kezd és jelez felénk! Tedd azt, amit a szíved akar! Tedd azt, amit a lelked ígér éppen ebben a pillanatban! Ne őrlődjél folyton abban a megfáradt és rideggé lett ördögi keréknek forgásában, amiben hosszú ideje benne vagy! Ébredj fel végre és éleszd fel ismét önmagad! Higgy végre már!

Hirtelen arra eszmélünk, hogy a csend így az ajtóban állva elhatalmasodott felettünk és a magánynak sötét felhőjét végre eltaszította messzire. A hangokat, amiket vártunk egykoron mostantól szabadon engedjük. A Napkorongnak fénylő sugara szinte torta szeletekké vágja a fáknak lombjait metsző sugaraival. A természetben éled át újra azt az Ős- erőt, amelyből meríteni és ébredni lehet!

Elmúló pillanatokká lettünk mindannyian ebben a történetben. Ami egy kicsit mese, egy kicsit a megfáradt valóság. Bizonyítékokat vártunk önmagunk felé, hogy mindent jól tettünk és cselekedtünk az elmúló hónapok vagy éppen évek alatt. Hazudtunk önmagunk felé! Bátortalanul és leszegett fejjel próbáltunk egyenesen nézni, de sosem sikerült!

Ez volt talán bukásunk egyik oka? Lehetséges vagy éppen mindennek ellenkezője az igaz? Vádaskodni már nem akarunk, felesleges indulatokat már nem generálunk az életnek küszöbén állva. Néma hangunk kiteljesedni látszik önmagunk fényében és hallgatagságában. Újra élnem kell! – merül fel a lélek mélyén egy régi, de mégis új gondolat! Élj teljes extázissal úgy, hogy megélhesd igazán az életednek őszinte, tiszta mélységét és valódi szépségét!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Egymásra találni nem más, mint egy hazatérés! Egy új otthonra lel a két lélek és egy pillanattá lesznek! A sötétségnek éjfekete szövete álmokat ébreszt és generál, de a szív csak hallgatag, megfásult magányában él. Talán még mindig reménykedik, de továbbra is fél! Mire ez az önbizalom hiánnyal párosult kegyvesztettség önmagunkkal szemben? Miért van még mindig jelen ez lelket fojtogató, elhullóvá lett sötét pillanat? Még mindig itt áll ágyunk szélén, szinte minden mögé próbálva így eljutni és elrejtőzve lenni. Így élve meg megfásulttá lett jelenét.

Magunkat fájdalmaink alá gyűrve, kísértve a fájdalmak okozta sebek kínzó érzéseitől némán tűrünk és hallgatunk! A csalódásnak árnyéka masírozik továbbra is napjainkon át! Engedni kell, hogy ez a vadságában értelmetlen, sehová sem vezető út az életünkben mutogassa megromlott és feslett önmagát? Ugye, hogy nem kell! A szív elveti távolra, messzire magától és Örök-kárhozatra ítéli! A lélek csak nézi és remegő térdeivel próbál egyenes állni ebben a mindent letaglózó néma, de annál kínzóbbá lett viharban.

A szerelem barlangjának bejáratánál állunk. Kifelé nézegetünk a semmibe, ahol már a léleknek sivár jelene egy új virágot és szirmot bontana, de még mindig nagyon fél! A megbántottsága még a porba hullva is a múltba kapaszkodik, görcsösen ragaszkodva, rossz beidegződésekkel elmúlt önmagához! Olyan emlékképekbe is elmerülve, amikről kiderült, hogy létrejöttük pillanatában is hazugok voltak! Ilyenkor az érzés és a múlt fájdalma egy elcsukló hanggá halkul el és elhullik hirtelen a mélybe! A megtűrt és elviselt néma fájdalomba!

Minden múltból fakadó lépés, ami csak bántó és sértő volt számára még nem engedi el Őt, árnyékra viszi és szüntelen vádolja! Engedd el végre azt, amire ezen pillanatig rosszallóan gondoltál, amit megvetettél és végérvényesen kivetettél Önmagadból! Keress új pillanatokat, amiben a Szíved még képes lesz újra élni és szeretni, remélni, hinni! Találkozzál az életednek ismeretlen, de új szikrájával, amiből egy tiszta láng lobban és tüzet éleszt Benned újra, nagyon mélyen! Ne félj újra érezni és szeretni, szerelembe esni szabadon és a múltadat így átlépheted végre, mindenek felett!

Érezz át minden meghitt pillanatot! Éld meg újra az érintésnek új és tiszta varázslatát, minden csodálatos remegését, amit a Szívednek húrjain játszik el az Örökkévaló! Engedd, hogy átölelhessenek, így emelve Téged az égnek égszínkék boltozatáig! Oda, ahol már nem él és létezik a Te és az Én egymástól elválasztó fogalma! Engedd meg magadnak, hogy beléphess azon az ajtón, ahol vár Rád a meghittségnek valódi szépsége és tisztasága, ami végül egy szóban összegződik Feléd, mindkettőtökhöz szólva! Ez a szó: a Mi őszinte szava! A valós és egyetlen- Egy és igaz együttlét! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A lány ébredés után még az álmainak szobája sarkában kereste elveszett érzéseit. Kereste és kutatta, mert pár nappal ezelőtt eldobta, kivetette magából! Nem kért belőlük! Az érintések és a vágyak már nem voltak harmóniában egymással. Valami végérvényesen elveszett!

Bármit tett vagy cselekedett mindenben a feszült várakozással átszőtt lelki izgalom belső szomorúsága volt jelen. Önmarcangoló gondolatokkal küzdött felébredve a valós világban. Szélmalom harcot vívott önmaga lelkében a múltja felett!

Csalódásainak okát kereste, kutatta és végül megtalálta: túlságosan hitt és remélt egy férfitől szeretetet és tiszta szerelmet! Keserű lett a végső felismerése, hogy minden elveszett és elkerülhetetlen pillanatokká lett lelkének mélyén! Rádöbbent: cselekednie kell!

Az emberi életben a hűtlenség egy aljas dolog! Mindent és mindenkit elárulni, aki a szívűnk belső udvarába él és jelen van? Milyen indok vagy éppen lelki indíttatás kell ahhoz, hogy ezt bárki is megtegye? A kérdések néha, sőt egyre gyakrabban kegyetlenek vagy azzá válnak! 

A szembenézés mindig is egy embert próbáló pillanatoknak lett a végső összegződése! Ilyenkor a lélek még próbál indokot keresni arra, hogy ne tegyük meg azt a lépést, amit már régen meg kellett volna tennünk! Ne mondjuk ki a végső és megmásíthatatlan nemet, amit ki kellett volna mondani!

Reményekkel ébredni minden reggelen lehet. A lélek az, aki minden rossz ellenére bízik továbbra is abban, hogy semmi sem veszett el és porladt el a múltnak mély árkába ennyi hónap után. A szív viszont jéghideggé dermedve már megfagyottan és megsebzetten vérzik minden pillanatában. 

Nézz szembe Önmagad valós és egyetlen egy jelenével, magával az életeddel! Megjártad az ösvényt, megtetted szívednek parancsát: önzetlenül és tisztán Igaz lélekkel szerettél! Jó voltál és mindent adtál önmagadnak tisztaságából? Ugye tudod az igaz választ?

Jóvá lettél életedben, mert Édesanyád erre nevelt Téged! Tiszteled az életet, megbecsülöd ajándékait, mert őszinték és lélekből fakadnak, mint a hegyeknek ős-forrásai. Emlékezz lelkednek szavára: tisztaságot, jót és Szeretetet csak az tud adni önzetlenül Feléd, aki az Igazak útját járja és éli minden pillanatában! Szívének és Lelkének legmélyével!

 

 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Álomvonat. Ismerősen cseng lelkednek mélyén ez a név? Ismered Őt, aki elrepít bárhová ebben a különleges és egyedi módon szebbé lett világban? Amennyiben igen, akkor érezted jelenvalóságának féktelenül robogó, élettel teli jelenét. Kerested és megtaláltad, minden állomásnak Ő egy biztos pontja! Híre mindig megelőzte Őt, aki gyermekkorunk igaz hősévé lett! Egyedi megmutatkozása, hangulata és minden más pillanat, amit engedett látni jelen önmagából, egyből rabul ejtette a gyermeki szíveket! 

Gyermekként hősként tekintettünk reá, ifjabb korunkban még szebbnek láttuk, mint egykoron! Érett Férfiúként szinte legendává emeltünk önnön magunkban, mert emléke mély tüzeket lobbantott fel újra az emlékezetnek szürkévé lett mélységében! Minden emlék szinte maradéktalanul, de mindig visszacsatolva jelen önmagát a múltunk titkos erdejében. Emlékezik és mélyen legbelül magányosan él, teljes hallgatagságában az álmaink vonata. Őrzi számunkra közös múltunk emlékeit.

Az álomvonat egy misztikum! Önmagunkat álmodtuk tisztán és szívünk minden rejtjeles üzenetét. Az állomás, ahol minden éjjelen az álomvilágba lépve érkezésünk előtt tiszteleg a vasútnak vasparipája, hangos vonatfüttyével beborítja a megálmodott és érezhetően egyedi álomteret. Boldogságot adni jött felénk, megmutatkozása egy őszinte pillanat. Reményeket hívott maga mellé, önvalónkat ébresztette és keltette újra titkos életre egy őszinte pillanat alatt! Álmot adott, hogy életet leheljen megfáradt lelkünkbe. Emlékeket hívott elő a léleknek ős-arhívumából!

Emlékeimben mélyen él, mikor drága Nagypapámmal indultunk délutáni sétára az állomás felé. Micsoda élmény, micsoda misztérium volt akkor, annak a kis csöpp gyermeki léleknek mindezen élmény! Emlékeim által újból a múltamban vagyok! Érzek, látok, eszmélek hirtelen egy nagyon szép és szeretettel teli, különleges álomvilágra. Minden részlete színes mozaikként épül lelkemnek mélyén és varázsol így bennem újra egyedi színeket! Öröm és önfeledt boldogság áraszt el a lelkemnek mélyén, egy hirtelen jött régi, de mégis új pillanat által!

Utunk során Nagypapát kérdések sorával árasztva el, önmagam álomvilágát keltettem ismét valós életre! Jómagam egyszerre vagyok fő és mellékszereplője ennek a megálmodott, de mégis csak valósnak tűnő és annak ható pillanatnak: éberen álmodok önmagam múltja felé! Hangok, szavak és mondatok bukkannak fel hirtelen, amikről azt hittem évekkel ezelőtt, hogy talán örökre minden elveszett! Mosoly, amely beragyogta arcunkat utunk során, már nem csak egy elporladt és mélybe hulló emlékezetnek megfáradt pillanata, hanem újból maga az élet!

Az állomás épülete felé közeledvén elfogynak szavaim. Nagypapa kezét szorítva ismét bátorságot érzek gyermeki testemben és lelkemben. Békesség és illetődött pillanatok váltják egymást, mielőtt megérkezünk megálmodott célunk végső pontja felé. A vonat már időben beállva a sínek végtelen acélos huzalára teljes valóságában megmutatkozva jelet küld felénk. Hívogat bennünket egy őszinte találkozásra! Az érzés és a szándék tiszta és éppen ezért lesz álomból egy új valósággá!

Lépcsőket megjárva a vasútállomásnak hatalmas termébe lépve eláll szavunk. Meglepettségünket rejteni sem tudjuk, a külvilág elöl, annyira új és hirtelen jött a megélt pillanat! Közeledünk a végső célunk felé: az álomvonatnak acélosan kék-fekete színe jelzi már ittlétét! Megcsodáljuk, elmerengünk a teljesen valósággá lett pillanatában és minden mozdulatát a szívünkkel fotózzuk le és végül a lelkünkbe rejtjük el! Megáll a múló Idő egy pillanatra, helyét felváltja az Örök-emlékezet! Egy nagyon mély érzés lobbant fényt ebben az érzelmekkel telített álomvilágban.

Egy érett pillanat bont újra szárnyakat! A kisfiú, aki éppen Nagyapával áll a vonat előtt hirtelen távolodni kezd! Eszmélni kezdek önmagam álmában, minden egyszerre távoli és mégis oly’ közeli. A múlt és a jelen valósnak vélt pillanatai váltja egymást, nem tudva  azt, hogy melyikük legyen az, aki a valóságnak igaz pillanatát mutatja és tárja felénk? A megélt és vágyni akart élmény megtörténtté lett újra, ennyi évvel megfáradt hátunk mögött. Boldogságot hozott és adott, mint egykoron, önmaga valós és halandóvá lett élettel teli pillanatában!

Minden, ami eddig kontúros volt, ismét homályosulni kezd és egy elringató érzés hatalmasodik el rajtam pillanatok apró vonásai közepette. A megélt emlékek áradata mély érzésként egyre erősebben emelkedik lelkemnek mélyén a szívem felé! Képi formájában és azon kivetülésében viszont egyre jobban ismét a múltammá lesz! Távolodik újra, mint régen, egykoron. Magamra maradtan befelé hallgatózom ismét. Hallgatom emlékeim elmúló, suttogó szavát.

Az álom, amit mélyen álmodtam önmagam felé, lassan a végére ér. Ébredni ezen megélt pillanatok után lehangoló és embertelen lélek állapot! Valami ott maradt a múltban, ebben a csodálatos álomban lelkemnek egy apró, de annál értékesebb sziluettje, ami örök jelet rajzolt a vasútállomásnak álom kapujára! Megjelölve így ott jártam csodálatossá lett jelenét az Örökkévalóságnak! Ágyam szélén még tétován nézek magam elé, próbálok érzéseket magamba emelni! Még egyensúlyozok Önmagam és álmom határának hajszálvékony vonalán.

Magamra maradtan ülök egyedüllétem hallgatag csendjében. Minden, ami éppen körülvesz csendesen és szótlanul mosolyog felém. Üdvözölnek újra jelen gondolataim. Újra megélt és valósnak hitt és megélt szürke, megfakult világban. Az érzés, amit ez az élettel teli álom lángra lobbantott bennem egy új fejezetet nyitott lelkemnek öreg és bölcs könyvének élettapasztalatoktól megsárgult lapjain. Új pillanata ez az emlékezésnek! A fény felé fordítva szememet ébredni szeretnék. Szemeimet lesütve újra emlékezek, akár csak egy pillanatra is. Nem szabadulva még a megélt emlékek hatása alól.

Az álmainkért hálásnak kell lennünk! Kapunk minden éjjelen újra és újra valami egyedi csodát! Emlékek szabadulnak fel és lesznek újból szabaddá! Kinyitottuk így bezárt börtönének recsegve roppanó, múlttól terhes ajtaját. Ilyenkor eltűnik az Idő, az örök ellenfelünk, akivel egész életünkben vívunk megfáradt csatát. Minden álom egy apró szelet a múltunkból és annak örökké létező, általunk valósággá lett pillanatából. Boldogságom leírhatatlan, hogy újra ott lehettem, akár csak egy rövidebb pillanatra is, ahol még igazán boldog voltam és éltem-élhettem létemnek valós csodáját!

 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A legendák ma is itt élnek bennünk. Velünk dobban a múltban hagyott Szív utolsó, harcban elesett végső dobbanása! Emlékeink tárháza néha kontúros, tiszta színekben ragyogó vagy egy csiszolatlan gyémánt. Bennünk élnek oly’ pillanatok, amiket az erdőnek vad mohája magába rejtve mohón és szinte észrevétlenül eltemetett! Az elmúló időkben még legendák születtek! Régen Férfiúvá nevelődött egy ifjú kamasz, akiből aztán egy eljövendő napon felelősségteljes Édesapa, családfő és rendíthetetlen harcos született!

Megváltozott minden! Átértékelődött sok évszázadnak elmúlóvá lett varázsa. Egykoron minden a helyén volt! Érthető és átlátható módon. Kérdéseket vártunk és megkaptunk. Érezni akartunk pillanatok érzéki jelenét és életre kelt egy mozdulat, amely valaki által jeleket rajzolt a Szívünknek legmélyebb bugyrába. Egykoron talán egyszerűbb volt életből a halálnak árkába zuhanni, de merészségében az életnek volt valami tiszta és rendíthetetlen!

Magunk teljességgel megértettük a régmúltban a természetnek hívó szavát. Ma már kérdéseink sincsenek! Hová lett a Szívnek soha meg nem nyugvó, kérdező titokzatossága? Érzéseket egykoron minden pillanatban ezerszeresen lobbantottunk fel önmagunk lelkében, de a jelen kornak pillanatában ez szinte ez egy Édesanya szülésének erőltettet fájdalmával képes csak világra jönni! Miért ilyen nehéz a jelen életnek valóságában igazán lenni és létezni? Mi az, ami ennyire mélyen elveszett?

Az asszonyok és lányok mély szerelmükkel lelküknek mélyén minden napnak pillanatában új színt adtak a világnak! Boldogságuk őszinte és minden érdektől mentes volt! Ma már a Szeretet és a tiszta, igaz Szerelem kimért vásári portékává silányodott! Mivé lettél Szerelemnek ős-pillanata? Mivé adtad el Magad? Zsebedben a 30-ezüstnek hamis csillogása láttatja önmaga hamis és álnok fényét. Tudd: magadra maradtál, minden reménytől megfosztva, kiábrándultan, elesetten, hazug és erkölcstelen módon. Ezért lett elárvult és megfáradt jelenednek őszintétlen és meghazudtolt a valódisága!

Boldogságot régen a  Szívnek mérlegén tették közzé és adták annak, aki kiérdemelte ezt a csodálatosan egyedi, az Égiektől kapott kegyelmi pillanatot. A barátság egy kézfogásban nemesült, így jelezve egymásnak a nyitott tenyér, hogy nem ártó szándékkal közelítek személyed felé. A kézfogás végül egy ököllé forrt össze, jelezve így, hogy akár csatába is indulna! Őszinteségének hűvös és érces lehelete szinte a tarkónkhoz ért és simított acélos kezével egy életre hívott bátor, de nemes mozdulatot!

Bizalom egy olyan szó volt, amiért érdemes volt élni, és ha kellett, akkor halni is akár egy csatatéren vagy hegynek szakadékába. A Nők tiszteletének szépsége lassan megfakulttá lett, megkopott és mély álomba merült. Az illem és a Női lélek tisztelete ma már csak elvétve létezik! Létezik egyáltalán vagy csak régi könyvtárak megérlelt könyveinek lapjain őriznek magányos jeleket? A mai kornak Férfiú szíve már nem érti, és nem érzi a Női lélek halk, alig hallható, de reményteli szavát.

Valahol élnek a legendák. Vannak pillanatok, amikor a jelen kornak Szíve hirtelen, mély álomból ébredve újból felkiált! A jelenben lenni nem egyszerű, mert érezni és élni  a ma embere csak gépen keresztül mer igazán. Képernyők előtt hamis ál-ruhába bújva, ismeretlen arcot öltve. Magányos helyzet ez, amely megtörten veszi tudomásul szinte minden pillanatában, hogy valami végérvényesen elveszett! A régmúltban hagyott emlékekben még dicsőség volt Férfiúként és Nőként élni!

Ma már gúny tárgya és mély megvetés övezi azt, aki ezen az ösvényen járva érezni akarja mélyen magában a múltnak ős-tiszteletét. A hagyományos Férfiú- Női szerep mivé silányodott? Értelmetlenné lett pillanatok báb-embereket adnak a jelen világnak! Talán ez sem véletlen! Erre van igény?- horkan fel mélyen a lelkünkben. Érezni akarjuk újra, amit egykoron magunkénak tudtunk? Szeretnék megélni a tiszta Férfi- Női összeforrásnak őszinte jelenét?

Nézzük mélyen a lelkünknek mélyére! Ott van elrejtve sok-sok életnek hűs pincéjében a régi korok ős lenyomatai! Szépséges szerelmek, érzéki pillantások és vágytól extázisba hajló érintések. Harcos pillanatok megfáradt, és égig érő jelenvalósága. Halálba vagy éppen győzelembe hajló vadsága, a Földnek ős-tisztelete! A hűségnek hamuba hullt igazgyöngye: a lelkünk és Szívünk tiszta és Örökkévaló pillanata! Mindennek kezdete és ős eredete, amelyben Ember született egykoron és érett Lélekké lett végül életének megfáradt, de beteljesedett alkonyán!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »