Életünkben ajtókat keresünk, ahol belépve új pillanatok várnak ránk. Találni szeretnénk olyan titkokat, amelyek megismerése által többé válhatunk jelen életünkben. Minden ajtó egy belépő az ismeretlen felé, egy lehetőség, amely megmutatja magát, éppen az adott pillanatban.

A múltunk árnyékai még most is jelen vannak, sötéten világítanak felénk negatív emlékeket, amelyek egykoron keletkeztek és lettek életre hívva teljesen öntudatlan. A felelősségnek megmutatkozó jelenvalósága nem hiábavaló, éppen ellenkezőleg: hasznos és következetes!

Eltévedtünk sokszor emlékeink útvesztőjében. Reménykedtünk egy hiteles és igaz válaszra a lelkünk mélyén. Válasz az óta sem érkezett, pedig hosszú évek teltek el és tűntek el végérvényesen és nyomtalanul! A hibáink vérző sebekké alakultak át, minden terv a porba hullt!

Az éjszakát vártuk szinte egész nappali létünk ideje alatt, álmodni akartunk újra. Álmot látni mindig egy élmény, álomban álommá lenni egy csodálatos pillanat! A szívünk álmai az égbolt kupoláját érintik, kezük bársonya újabb bárányfelhőket rajzol teljes mosollyal.

A lélek már csak megfigyelője ennek a folyamatnak, amely életre kelve érinti önmaga múltjának megfáradt és öreg, remegő kezét. Boldog vagy igazán szívednek mélyén? – kérdezi a Szívnek kapujában álló árnyék tőlünk minden pillanatban. 

Őriznek bennünket az emlékeink, az álmaink, az érzéseink. Megoldottuk minden problémánkat? Megértettük intő szavát? Próbáltunk jobbá lenni? Kérdéseket cipelünk magunkkal, mint apró hátizsákok jelen vannak létünkben. Terhük már nem a miénk.

Az életünk kulcsát keressük egész létünk során. Kutatjuk és keressük azt az ajtót, amin beléphetünk abba a belső világba, ahol minden tiszta és őszinte! Érthető és érezhető benne a tiszta Szeretetnek Ős-lenyomata. Érezni akarjuk lelkünkkel ezt a csodát!

Az elmúlás felé lassan lépkedünk. Utunk a semmibe tűnik és veszik el nyomtalan. Talán érettebben és éberebb lélekkel kellene élni és szívvel látni mindazt, ami láthatatlan, de annál mélyebben átélhető, szerethető, érezhető minden pillanatában.

Gondolatban a jövőben kószálunk. Lelkünk a jelenben toporog. A szívünk nosztalgikus hangulatába elmerülve a múltról emlékezik minden mozzanatával. Életre kellene ébrednünk és azt a bizonyos belső ajtót meg találva ajtót nyitni Önmagunk felé. A kulcsot ne keresd, mert saját magad vagy a kulcs, amit mindig is kerestél ebben az elveszett, magára maradt világban.

 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Kezdet és vég. Születés és elmúlás. Megérkezés és végül útra kelés! Álmodás és ébrenlétbe hajló felismerések végtelen láncolata, ami körül ölel bennünket. Pillanatok sokasága életünk, amely egyszerre két kézzel simogatja arcunkat.

Önmagába hajló szeretettel ringat el mindannyiunkat létünk mindenkori rezdülésében a bennünk élő végtelen. Életek, emlékek sokasága várakozik ajtónk előtt. Kopogtatni nem mer senki sem. Némán, hangtalanul álldogál a szív és a lélek.

Várakozunk és hívunk egy pillanatot, amely végre felszabadít bennünket az életünknek jelen ketrecéből. Mi építettük ezt a kalitkát? Miért nem vettük eddig észre valódinak hitt, ál- arculatát? Mitől roppant össze bennünk az egykori egyensúly? 

Kérdésekre készülünk egyedi válaszokkal, de az életnek adott pillanatában minden semmivé lesz! A remélt jövőtől sokat várunk, egyedi kopogással jelzünk felé, de a némaság rekedt, megtört hangja válaszol felénk. Hangjában a megfásult kopottság fellelhető, ma már Ő sem álmodik!

Minden ébredés egy új napnak kezdete, egy új startvonal. A holnap egy esély arra, hogy jobbá lehessünk önmagunk és egymás életében. Mi tart bennünk vissza döntéseket? Mi az a megtartó erő, amely még mindig nem enged szabadon, utunkon?

A felelősség nem csak egy ember lelkére hárítható. A közös együttlétben közösek a felismerések és a hibák! Sajnálatos, de mégis valósággá lett árnyékának nyomasztó súlya. A szívünkben van egy dobbanás, amely mélyen kel életre, de annál felszín közelibb módon lükteti és dobolja szerteszét fájdalmát.

Minden pillanatodban megérkezel és azonnal útra is kelsz! Minden lépésed egy újabb ösvény, amely elmúlásba hajló élet pillanattá válik és így indul el végre jelen önmagad felé. Boldog voltál valaha? Boldoggá szeretnél lenni? Szeretnél szebbé lenni? Élned kellene végre, úgy igazán őszintén és végre szabadon! Merj újra Önmagad lenni! Vesd le álarcod!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az ébredés a lélek mélyén egy születés. Egy új kezdési pont. Valami egyedivé lett pillanat, ami belőlünk táplálkozik és kel életre. Ébredni nem más, mint emlékezni mindenre, amit a Szív és a Lélek mélyen őriz magában. Hangtalanul, csendesen, végtelen türelemmel. Múltunk néma sorfalat áll emlékeink össztűzében. Boldog és boldogtalan pillanatok emlékképei csatároznak az elménk megfásult, belső világában. Hatalmas küzdelmek és ütközetek tornyosulnak az emlékek romjai felett. Az Idő némaságba burkolta önmaga válaszát felénk. Megvilágosodni a lélek mélyén egy valós ébredés!

Álmot álmodni mindenki tud. Éjjelente érdekes és félig ismeretlen világokat járunk elménk útvesztőiben, próbálunk önmagunk maradni a múltnak hibái ellenére. Kapaszkodva lépkedünk a jelen rianó jégtábláján, talán nem bízunk önmagunkban többé? Barátságokat kötöttünk, barátokat fogadtunk magunk mellé és végül magunkba. Bizalmat adtunk és szavaztunk ismeretlen emberek felé. Talán túl szélesre tártuk a Szívűnk kapuját és az is bebocsájtást nyert ezen a tiszta kapun, akinek sosem volt helye, sem jelene e kapukon belül. 

Megrekedtek a múlt szilánkjai bennünk és metsző fájdalmakkal teli pillanatokat generálnak így jelenvalóságukkal a Szívünknek legmélyén. Fájdalmakat cipelünk szüntelen, a gerincünk már hajlik és feszül egyszerre, nehéz terheket letenni nem elég: megérteni kellene létezésüket! Válaszokat kértünk az élettől, hol kaptunk, hol reménytelenül várakoztunk és semmi jel nem érkezett többé! A Hit ilyenkor megbillenni látszik, lépései tétovázásokkal ötvözött mozdulatokká lesznek. A boldogságnak színei elhalványulnak és a múltunk ismét kísérteni kezd önmagunk hibáit mutatva felénk. 

Fogadalmakat tettünk számtalan alkalommal, fogadkozások tengerén hajózunk ismeretlen vizeken át. Próbálkozásaink, amik reménnyel töltöttek el, ma már kopott fényképekké lettek a belső világunk fényképezőgépének villanásai előtt. Van még tovább lépés ebből az örvénylő folyóból? Ígérgetések végtelen mezején kóborolva vándorlunk- vánszorgunk, magunkat és múltunkat magunk mögött húzva és vonszolva, egyre csak fáradunk és fáradunk. Lelki- testünk már hajszálrepedésekkel teli jelei a végső összeomlásnak hírnökei. Van még erőnk tovább lépni? 

Leülve a belső világunk Senki- földjének kapuja előtt teljességgel hinni kezdünk újra, hogy minden, ami történt így volt szükségszerű megélt életünkben. Tisztulni kezd a belső horizont! Látszanak kontúrosan egyre jobban a határvonalak és a színek, amik megmutatják mi a valós és hamis. Látszat világban éltünk eddig! Valahol sejtettük, hogy ez így van, de nem mertünk szembenézni létének valódiságával. Próbáltuk és akartuk kikerülni azt, amit semmiképpen sem lehet. Álmot vetítettünk oda, ahol már a Fény semmilyen formában nincsen jelen. 

Ébredésünk pillanata egyszerre megrázó és véletlennek ható vagy annak tűnő, de tudjuk jól, hogy nem az, hanem szükségszerű, mert valami a végére ért! Ezen gondolatunkra a Szív fejbólintással jelez felénk, a lélek pedig csak csendben mosolyra fakad. Érzik mindketten, hogy az ébredés felé haladunk! Kifogások temérdek sokaságában vesztünk mindig el, azt hittük, hogy valaki vagy éppen valami megváltoztatható és nem reménytelen! Rádöbbentünk ezt csak mi gondoltuk és hittük, de a valós valóságban más játékszabályok vannak érvényben. 

Egyszer csak egy meghitt csendbe érkezünk önmagunk jelenlétében. Ilyenkor a tiszta érzés és gondolat felerősödik, életre kap és a múlt kegyetlen fájdalma homályosulni kezd, és szinte menekülni próbál. Nem fog sikerülni neki, mert a Szívünk és a Lelkünk már nem kijátszható többé! Szívünk szeretete hálót szőtt körénk az elfásult, megtépázott éveink alatt. Nem is láttuk, nem is éreztük valódiságát. Álomnak éltünk meg pillanatokat, amelyek később igazzá lettek. Sorsunkban a fájdalmak felkiáltó jelekké lettek, így mutatkozva meg a jelen életünk előtt. Megváltásra várva bennünk várakoznak. 

Kérdeztél igazán önmagadtól érthetően valaha lélekbe metsző kérdéseket? Feszegettél olyan belső kapukat, ahol már a rozsdás lakat minden fájdalma metsző sebeket vágott Beléd? Próbáltál valaha is akár egy pillanatra újra Önmagad lenni és nevetni önmagad rossznak látszó lépésein? Tettél magad felé lépéseket, amit a Szeretet épített fel egy megfáradt hajnalon? Kérdezni nem szégyen! Gondolkodni a múltunkon nem hiábavaló! Visszanézni egy megfáradt, de tiszta pillanatunkban nem elvesztegetett villanás!

Kérdezz, válaszolj, élj meg magadban mindent, amitől Embernek éled és érzed Önmagad! Eszmélj fel ebből a furcsa, de annál valóságosabb álomvilágból, ami jelen pillanatában önmagad elmúló élete. Ébredj fel végre egy korai hajnalon a Napnak tisztító fényében!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Utunkat járva néha megállásra kényszerülünk. Az Idő tornyában az elmúlásnak megkopott harangja ordítva kiáltja bánatát! Önmagát ismételve ez a megfáradt, megroppant öreg harang próbál túljutni önmagán, de végül minden próbálkozása kudarcba fullad!

A szemeink sarkában a reménytelenségnek ijedt, félig igazzá lett mosolya neveti bánatát a lelkünk mélyére. Mérhetetlen reményekkel kiált szeretettől átitatott szót, de csak a múlt emlékei visszhangoznak felénk néma magányukban régi titkokat. Igazzá lenni nagyon nehéz!

Az utak valójában mérföldkövek, amiket érintve  visszanézhetünk a magunk mögött hagyott életünk minden pillanatára. Érdemes visszatekinteni? Van ennek még egyáltalán valami értelme? Gondolatok örvénylenek a léleknek folyójában, megrekedve és a múlt árnyékát őrizve.

A lélek kis zsákjai a gerincünket hajlítják boltívvé, akár egy Itáliai régi épületnek belépő ajtaját, ahol a múlt és a jelen pillanata találkozik és válik egy mozdulattá. A szív a maga sajátos hűvösségében a léleknek pincéjében várja önmaga ébredésének hívó szavát!

Az emlékek hol fekete- fehér árnyalatban vannak jelen, mint Ős- lenyomatok az életnek villanásában. Színes fényképek megfáradt és sajgó múltjukat próbálják feledni, magukat színezve még színesebbre az elmúlásnak oltárán így térdepelve önnön maguk fájdalmán.

A szerelemnek érzése az emlékek tavánál vall igaz szerelmet a tó tiszta vizének, aminek tükrében mindig és mindenkor az igazat látta viszont! Jelzőfények vagyunk mindannyian életünknek megfáradt simításában. Élet vagy álom minden érzésünk, amit magunkénak tudhatunk? 

Az életutunk kereszteződésben színes lámpák satíroznak színeket, szemeink horizontjának lenyugvó pillanatába. A fájdalmaink már nyugovóra tértek, lassan a feledésbe merült emlékeink is álmokká lesznek és álmodnak új érintéseket.

Megtanultuk, hogy a piros színt látva álljunk meg, mert életünk felezővonalához ért! A sárga fény minden újrakezdésnek kiinduló pontjává nemesedett és így tekint rendíthetetlen Hittel a jövő felé. A zöld színben viszont újra elindulhatunk oda, ahová a Szívűnk álmodja lelkünknek megkopott fényét. 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

A titkok ajtaja rejtelmekkel teli. Egyszerre érdekes, misztikus, kíváncsisággal rejtekezett belépő kapu egy régóta várt és áhított jövő felé! Létezik ez a jövőkép valahol igazán? A gondolataink végtelen tárházában nagyon sok minden jelen van. Emlékek, érzelmekkel párosult pillanatok, amik aztán évekkel később is örök lángként lobbannak bennünk!

Egész életünkben a várakozás egy eltelt idő után fárasztóvá lett és megrekedt a lelkünk mélyén. Örök láncolatok hullottak porba, mélyen magukba rejtve a megalázottság furcsa és megfásult arculatát. Mennyi érzés és lelki pillanat már elmúlt, amitől egykoron boldogok voltunk! A felidézésnek pillanata mindig megható és nemes, mivel a Szív és a Lélek emlékezik!

A kapu kulcsát keressük egész életünk során! Éveink múlásával a tapasztalataink egyre nagyobb pillanatokká lesznek! Próbálkozásaink, amik igazán őszinte emberi lélekre vallanak élményekkel teli megtapasztalásokból Tanítássá érnek! A tiszta és őszinte szó, amely egyszerre a jelen és a múlt lenyomata, de egyúttal a jövőnek kezdete is dörömbölni kezd lelkünknek ajtaján. Vágyakozik felénk!

A kulcslyukon a Fény egy sugarat kelt életre szemeink előtt. Amiben minden benne van! A jelenség beágyazott pillanata, amely bennünk bont szárnyakat, életre kelve egy eddig nem tapasztalt színeket mutat felénk. Minden szín egy új ismeretség, egy új érintés, egy új érzés és dallam, ami a mélyen a Szívünk és Lelkünk belső harangját kongatja meg, jelezve így Önvalónk ébredését! Ébredni kell!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »