Ébredés után az ágyam szélén ülve csak nézlek és nézlek! Nem tudok betelni a jelen pillanatának csodálattal teli látványával. Minden éjjelen, az elalvás után még az álomvilágban is Téged kereslek! A vágy az ágyunknak végében némán álldogál, jelenlétének várakozása reményekkel teli, megmutatkozni kívánna előttem-előtted!

A szív kérlelő ölelésének hídja már újabb kapocs kettőnk között. A lélek saját hangjának visszhangjában mindig és mindig új hangot vél felfedezni. A szeretetnek-szerelemnek vannak határai? A választ nem is kell várni, mert valójában kettőnk jelenléte és önmagunk valósága az igaz és egyetlen egy válasz erre a némán és halkan feltett kérdésre.

A faliórának mutatója ismét túlhaladva önmagát múlatja az elmúló időnek furcsa jelenét. Fogyatkozik az Idő, sietünk előle, rejtőzni próbálunk annyira, hogy szinte már önmagunkról is közben megfeledkezünk. A városnak halk morajlása megérint az ablakom résnyire kinyíló vonalán. A zajok néha felerősödnek, néhol elhalkulnak, de a lélek emlékezni a szív szeretni próbál.

Néha reménytelennek tűnő pillanatok alakulnak át egy új arculattá. Féltés, óvás a másik ember, lélek- Társ felé őszintén jelen van akkor, amikor a szív kapui nyitva vannak és a léleknek templomában a szerelem harangjai megszólalnak! A határtalan boldogságnak hangjai ezek a rezdülések. Mindenben ott vannak az őszinteségnek tiszta jelei.

Felébredés után a test önmaga cselekvő útjára eszmél, újra megjárja önmaga ösvényét még így indulás előtt. A test cselekszik, a lélek jelen van, mint egy időtlen megfigyelő, a szív még emlékezve szerelmeskedik az éjszaka mámoros pillanatával. Különböző utak, mozdulatok vannak jelen az ébredésnek ebben a fázisában, de minden egy célt szolgál: boldognak lenni minden pillanatban!

Az indulás mindig egy kihívás! Új utakra indulva ismeretlennek tűnünk még elmúlt önmagunk előtt is, furcsa érzések közepette egyensúlyozunk lelkünk teraszának keskeny korlátján. Indul a nap, útra készen áll a lélek, hogy beteljesítse napi fogadalmát a szívünk felé. Az autóba ülve már az elbúcsúzás pillanatának érzése lengi körül a jelenlétünk szinte minden rezdülését.

Szólni sem akarunk egymás felé, befelé figyelünk, egymás szíve felé. A kezed hirtelen a kezemhez ér. Érintés! Milyen csodálatos egy érzés ez is az emberi testnek! Benne vagy lelkednek legmélyével! Szemeidben a ragyogás szikrája lobban, hogy tüzet lobbantson a lelkemnek még érintetlen mezején. Hallgatásunkban teljes szívvel jelen vagyunk. Befelé hallgatózunk egymás szíve felé, mint az Angyalok.

Érzem a féltésedet érintésedben, mélyen legbelül élednek ilyenkor régmúltban hagyott emlékek. Kérdeznék hirtelen önmagam felé, de mégsem teszem. Rád figyelek! Nézlek, hallgatlak a lényem minden rejtett pillanatával és önmagamnak dalolok Rólad szívből fakadó dallamokat, bennem szól lelkednek  örök érvényű, igazzá lett dallama.

A féltés egy megnyilvánulás a szeretett lélek felé! Aggódni valakiért egy hatalmas és őszinte vallomás! Egy érzés megmutatkozása a fizikális világnak létünk halandó felszínén. Egy jel, ami önmagát rajzolja testünkre és égeti saját kézjegyét a lelkünkbe. Érted lenni egy felemelő pillanat! Érted aggódni egy tiszta villanása szívemnek Feléd! Érted álmodni álmokat egy igaz és őszinte hazatérés! Hozzád, a lelkedhez! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az életnek kapujában állva megtorpanni látszik egy élettől duzzadó pillanat! A sietségnek és a lassú ébredésnek furcsa elegye keveredik lelkünkbe, mint méreg a kígyó marása után. Egyszer túl lassúak, máskor túl gyorsak vagyunk létünk erdejében gyalogolva.

A várva várt és remélt ösvény megtalálása még várat magára. Alázattal a szívűnk legmélyén újra némán, lehajtott fejjel magunkba fordulva hallgatunk. Vágyainkat jó mélyen elrejtve lelkünknek hűs pincéjében még reménykedünk egy végső ébredésben.

A látszat és a valóság egymásba hajolva átöleli egymást és előttünk szerelmeskedik. Porba hullt emlékeink romjai között keresünk egy új reményt, ami talán erőt adna ahhoz, hogy tovább lépjünk életünk ösvényén.

A lelkünk már nem dalol nekünk egyedi dallamot, a szív mély hallgatagságában a lélek ablakán éppen kitekint a reménytelennek hitt jövő felé. A múlt még mindig jelen van! Előttünk áll teljes valóságában, ránk szegezi hűvös tekintetét.

Árulása felénk ma már teljességgel valódi felismeréssé lett, de ezek után örökre eltűnt a meghitt és őszinte bizalom! A léleknek szobái üresen állnak. A falak némán és hallgatag módon beszélnek számunkra érthetetlen szavakkal átszőtt mondatokat felénk.

Mindenben a megfáradt magány ébred fel és követel magának egyedi jogokat. Élet, teljesen másnak hittelek! Gondolataimban csalódássá lettél! Elhagytál, megfáradttá tettél, elejtettél és végül porba hulltam! Mivé lettek ígéretes és hangzatos szavaid? Mikor hazudtál nekem?

Azt mondják, mindig van tovább és tovább, sosem szabad feladni! A megtisztulásnak zuhataga előtt állva újból érzem, hogy megint van remény! Te is voltál elesett, magadra maradt, megfáradt és önmagadban mélyen csalódott és végül porba hulló. Meg tudtál bocsájtani igazán önmagadnak?

Egy lettél azon mondatokkal, amiket ígéretként a zuhatag előtt állva megtettél önmagad felé? Legyél alázattal teli és igazán, szívből és lélekből fakadóan őszinte végre, de nem csak magad, hanem az Örökkévaló felé!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az életünk szobájában egyedül vagyunk. Vágyakozunk, álmot álmodunk múltunk felé. Bohém évekre nevetve emlékezünk, szerelmekkel fűszerezett életünk megállóiban könnyeket hullatunk hangtalan. Valótlanságokat látott a világ rólunk, hamis képeket torzan vetített elénk a létezésnek mozijában az esti előadás. A mozi vászon már megfakult, de a vetített képen a színek frissnek és élesnek tűnnek. Már nem igazak többé!

Magányos esti sétáink csendben kérdeztek lelkünktől olyan mély és érzékeny kérdéseket, amiket a nappal tündöklő, fénytől beragyogott aranyában kérdezni nem mertünk volna soha! Féltünk! Titkolózásaink a lelkünk legmélyébe megfásult jeleket karcoltak. Üzenetei lettünk az elmúló évek néma, sokszor hangtalan jelenvalóságának. Áldozatai lettünk önmagunk vívódásainak! Az út, amin jártunk lassan elkopott és önmagába hullva egy emlékké fakult és végül porrá lett.

A válaszok még nem érkeztek feltett kérdéseinkre. Várunk és reménykedünk, újra és újra. Kezet nyújtva a jelen pillanatának eltűnőben vagyunk önmagunk múltjától, akár a felszálló köd egy frissen ébredő hajnalon. Eszmélésünk kegyetlen pillanattá lett, ami egyszerre fájdalmas és törékeny. Szemeink mélyén még talán látni azt a kicsi szikrát, ami egykoron a lelkünk mélyén tüzet lobbantott életre. Akkor még égtünk, valóban lángoltunk!

Éveink elmúltak, saját magunk rabszolgái lettünk! Későn érkezvén házunk elé, már felmenni sincsen kedvünk. A fájdalom jéghideg keze már újból arcunkat simogatja. Érintése mindent fagyossá tesz, érzéketlen pillanatok börtönének kapuja vár ránk! Elfáradva, megroppanva már semmit sem akarunk! A hangok már nem igazi dallamok. A kérdések már nem igazságtól duzzadóak, mint egykoron. Hallgatag magányunkból ismét menekülni próbálunk! 

Arcodat felvállaltad valaha? Mertél igazán Önmagad lenni? Őszintén kérdezlek! Felelj, vádolj vagy öleljél át, mert jelen magányomban már elvesztem. Útvesztővé lett jelen életem! Bolyongok nélküled! Gondolataimban jársz, sétákra invitálsz az elmém világában. Kísértesz, szólítasz, magadhoz ölelve érezteted velem szívednek dobbanását! A valós életben mindezt miért nem tetted meg felém? Az arcodnak vonása megfakult bennem. Elhalványultál mélyen a szívemben.

Kérdéseidben már nincsen jelen a szeretet. Kezeidben az érintésnek hűs borzongását érzem. Mivé lettél elmúló éveid alatt? Arc nélküli lettél! Ezzel a jelen pillanata előtt végérvényesen leszerepeltél! Igaznak hitted magadat, de valójában volt valaha igaz Hit benned? Álmok nélkül álmodni halálos, ugye tudod? Nézlek Téged mélyen magamban, egy megkopott lelki oszlophoz dőlve. Hangtalanul egy könnycsepp éppen alá hull a jelen pillanatában, már minden mindegy, elmúltál bennem.

Mivé lettél, mondd egykori önmagad fogadalmával együtt? Indulnom kellene, de valami mégis visszatart! Küldenélek, de abban a pillanatban visszavárlak! Megtagadnálak, de ebben az életben már örökre belém égtél. Nem tudlak elengedni! Gondolataidban hol jársz, merre vagy? Vagyok még álmaidban egy villanás, amely megérinti magányossá lett lelkedet? Mire vagy éppen kire vágysz? Miért nem tudsz igazán őszinte lenni? Miért oly’ nehéz ez számodra? 

Az otthonnak egyedi érzése hívogat. Az ajtón belépve ma már tudom, hogy mi vár rám, nincsen bennem elvárás, de remény és megbánás az igen! Érintésed hiányzik. Várlak, hívlak minden pillanatomban. Arc nélküli létednek vigasztalhatatlan fájdalmával együtt. Gyere haza, kérlek és feküdj le mellém! Érezzél engem, mint egykoron, szólíts és lobbants lángra minden éjjelen. Keress vigaszt bennem, legyél őszinte felém, legalább most az egyszer ebben az elmúló életben úgy, mint még soha!

 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Egyedül vagyunk minden mozdulatunkban. Születésünk pillanatában valami életre kel általunk és egy örök jelként él tovább. Bennünk ölt testet az elmúló idő minden mozzanata. Általa váltunk halandóvá, az angyalok kertjéből kilépve magunkra maradtunk emberi létünk belső-lelki magányában. Hallottad valaha igazán mélyen szívednek dallamát? Figyeltél nagyon őszintén a lelkednek hívó szavára?

Megtettél önmagadért mindent egykoron? Itt és most boldog vagy szívednek minden féltve őrzött titkával? Mit őrzöl ennyire mélyen magadtól és a világtól elrejtve? Az álmaidat megálmodtad és dédelgetted mindig magadban! Vártál és vártál szüntelen, reménytelenül valakire vagy éppen valamire? Mire is igazán? Tudod a valós és egyetlen egy választ? Mit tettél önmagad ellen a múltban?

Mondd, valóban akarod tudni a választ? A jelen pillanatában állsz, az idő csak múlik szüntelen. Életednek javán túllépve, elmerengve csodálkozol önmagad bűnein, féltve őrzött titkaid remegve őrzöd és dédelgetve rejted magadban el. Vársz egy pillanatra, ami talán sosem jön el, mondd van ennek értelme? Élj végre igazán! 

Azt hiszed, hogy csalódásaid a végére értek, de tudd: a jelen világ nem így működik! Boldogságot reméltél és vártál valakitől, de az álom, amit róla elhittél és elhitettél mélyen magaddal már apró szilánkokra tört a lelkednek legmélyén. Ki Ő valójában, aki ennyire sok sebet égetett beléd? Magadhoz szólsz újra, szívednek bezárt kapujában állsz magadra maradtan.

Féltve markolod a lelkednek ürességében azt, amit valójában érezni csak a szíveddel lehet igazán! Végig azt hitted, hogy kincseket találsz a szív kapuján átlépve, de csak az üresség az, ami Neked kijárt! Újra csalódtál? Mit reméltél ennyi megfásult év után? Magad után minden romokba hever, porrá lett az is, ami biztos alapokon állt, de a Tiéd sosem lehetett! Mit vártál még ezek után?

Megbocsájtást? Újabb szerelmet, ingyen osztott érintést egy megfáradt szívtől? Mi az mi boldoggá lehetne még Benned? Az idő elmúlását látva lassan eljár felettünk az élet. Néma tanúi vagyunk önmagunk lassú elmúlásának. A szem íriszén a fény lassan eltűnőben van, a hangok sem igazak többé, de még mindig csak várunk és várunk, vágyakozunk egy sosem jött szerelem felé.

Igaz szót mikor mondtál magadnak? Mondd, mikor voltál igazán őszinte? Voltál valaha? Az életedben minden jeleket rajzolt létednek falára. Ecsetvonása lettél az elmúló időnek, önmagad színeivel színezed a jelen pillanatát egy elmúló pillanatból így örökkévalóvá! Testedben feszengve még mindig boldogtalannak érzed és éled meg önmagad!

Tárd ki végre szívednek kapuját és vedd fel eldobott szívedet és szeresd végre önmagad! Megbocsájtást vártál és most eljött ez a várva várt pillanat! Élj, merj végre látni, érezni, élni minden érdek nélkül! Őszintén! Megtett lépéseid a múltban maradtak, jelen tetteid még frissen élnek minden rezdülésednek valóságában. Életeddel ne játssz halálos játékot, inkább térj vissza szívednek belső forrásához! 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Bátorságban élni az életet nagyon nagy kihívás! Megélni, lenni, létezni igazán és felvállalni a szívnek hívogató, őszinte szavát. Érzelmeket adunk és kapunk, mindenben a boldogságot keressük! Kérdéseket intézünk magunk és egymás felé. Repülni akarunk, de szárnyaink még mindig zárva vannak!

A múltunk egy örök talány marad a lelkünk mélyén. Mindig visszagondolunk rá, az életünknek szerves része, ami megkerülhetetlen! Valamikor tagadjuk, valamikor elfeledjük és vannak pillanatok, amikor teherként van életünknek pillanatában. A régmúlt.

Az életünknek minden egyes villanása egy mozdulat az Örökkévaló felé, valódi önmagunk felé. Keressük azt az utat, amit csak a szív és a lélek képes megtalálni és felismerni és senki más! Miért menekülünk akkor minden olyan pillanat elől, ami mélyebben néz életünk tavába?

A tragikus pillanatok, amikről azt hittük, hogy a végső elbukásunknak hírnökei ma már karcolatok életünk kupolájának boltozatán. Megmásíthatatlan csapásnak élve meg egykoron ezt a magára hagyott, elhulló pillanatot, amely mély sebeket ejtett teljes lényünk lehelet finomságú falán, érzéketlenül érezzük magunkban.

A jelenben vagyunk, mint mindig és a most pillanatában éljük meg az életünknek azon jelenvalóságát, amire éppen készen állunk. Valóban ez így van? Mindenre felkészülten várakozunk a létünknek jelen előcsarnokában? Mi mozgat bennünket valójában? Tudjuk a választ?

A régmúlt egy örök és időtlenné lett lenyomata az életünknek, ahol minden egyszerre van jelen. Érzelmeink, vágyaink, szerelmeink és minden, amit mélyen rejtegetünk magunkban a világ előtt. Tanultál valaha hibáidból? Szembenéztél egy magányos estén Önmagad tükörképével?

A múltat feledni akarjuk vagy éppen megtagadni! A jelent eltaszítjuk magunktól, hogy esélye se legyen arra, hogy a lelkünk egy darabjává legyen!  A jövőt már eltékozoltuk, elherdáltuk és zálogba tettük egy megroppant pillanatunkban! Ébredj fel végre önmagad Senki- földjén, ahová száműzted magad egykoron, a régmúltad ködös éjjelén. 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »