Az utazás egy érdekes és sok élményt tartogató pillanatok végtelenből fakadó, de véges sorozata. A lány, aki éppen útra kelt és vonatra szállt új utakat keresve tovább lépett a vélt és remélt szebb jövője felé. Érzékeny búcsút mondva az addigi életének, álmait és addigi érzelmeit egy csomagba zárta és eleresztette lelkének vad szorításából. Félve, de bízva önmaga Hitében: új ösvényre tért.

A vonatnak elindulása egy meghatározó pillanat, szinte egy önbeteljesítő felismerés: innentől kezdve már nincsen többé visszaút! Az életének egy új szakasza kezdődött el és bontakozott ki szinte pillanatok alatt. A múltjának ajtaja éppen bezárult mögötte, a régmúlt fájdalmainak kulcsa halkan, roppanva fordult a zárba: végére ért valami, ami addig rombolt és mindent porrá zúzott egy pillanat alatt. A csend életre kelt ismét.

A vonat ablakán a lány elmerengve a táj elmosódó, talán kevésbé éles, visszatükröződő képében önmagát vélte felfedezni. Az elmúlt években mindig kérdéseket várt, de választ sosem adott magának! A színek megkopottá lettek, az emlékek megsárgult falevélként hulltak alá a mélybe. Az emlékezés fájdalmai miatt a búcsúzás, amit önmaga felé megtett ma már inkább vigasztaló, mint sem önmagát vádoló.

Vonaton utazva, városokat érintve a megállóhelyek, mint életpontok- mérföldkövek jelennek meg. Nem célok tűnnek fel ilyenkor, hanem lehetőségek, amik félve mutatják meg valós és igazi arcukat. Az önmagát felvállalni akaró pillanat már a mögötte lévő vonat ülésén ücsörög és várja a lány hívó szavát. Reményeket kelteni csak akkor szabad önmagunk felé, amikor a szívünk erre engedélyt adott! Minden más csupán illúzió és önbecsapás!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Hangokat hallva összerezzen lelkünk. Talán a meglepettségnek váratlan mozzanata vagy egy elmerengett pillanat okozta elmélyült gondolatunk miatt, de mégis: váratlansága a jelenvalóságnak hirtelen tör ránk. A tengert hallgatni ilyen érzés. Hangjai mélyről fakadnak, és a szívhez találnak utat.

Amikor egyedüllétre vágysz és nem romboló magányra, kérdezd meg a tenger hullámait, hogy mit tanácsolnak üzenetként feléd? Mertél valaha igazán őszintén kérdezni Önmagadtól? A pillanatnak megfeszült húrjai lassan kiengednek és életre kel egy belső nyugalom. Megpihen a lélek fájdalma.

A halk moraj elérte lelkünk partjait. Választ vártunk, de ennek ellenére kérdések jöttek felénk. Az öreg, bölcs tenger kérdéseket intézett szívünkhöz. Sosem bántó, sosem hibáztató vagy éppen ítélkező kérdések ezek. Éppen ellenkezőleg: aggódó és értünk élő, segítő hangjai ezek az Örök végtelennek.

Magányunk hínárjai, amik a hullámok alá húznának bennünket, lassan elernyedve leválnak rólunk. A feszítő és bántó szorítás már alább hagyott. A tiszta szeretetnek ringó óceánja mindent tisztára mos és hallható hangjai így szólnak már felénk igaz, őszinte szavakat. Aggódásuk hiteles és tiszta!

Sokszor érezted magad elárvultan, magadra maradtan. A csend jó gyógyszer a lélekre! A tenger hangjai viszont hangok szólamát keltik éltre és mégis: megnyugtató közelségük megérintik a lelkünknek legmélyét! Segítő kezekké formálják hullámok millióit a szabad akaratnak igazságai.

Néha vonulj vissza saját kis világodnak legbelső pontjához. Mi ez a pont és hol található? Ezt Te tudod a legjobban, csak őszintén nézz szembe magaddal és kérdezz a szívedtől igaz kérdéseket! Próbálj átlátni a halandóságod megkopott kerítésén és azon a világon, ami Téged korlátok közé szorítva próbál önmaga alá gyűrni egy egész életen át. Élj úgy, mint egy hullám! Törj az égbolt felé új utakat! Érezz! Bonts újra szárnyakat!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Világban zajló pillanatnak a részese vagy mind lélekben, mind szívben. Érzel, látsz, álmodsz valósnak hitt, de önmagadban igazzá lett álmot jelen önmagad és a halandó világ felé. Építed életednek rohanó forgatagában a nyugalom és a lelki- béke apró szigetét.

Mikor egyedüllétedben vagy éppen és befelé figyelsz egy néma, alig hallható belső gondolattól áthatott pillanatból megszületve, hirtelen érezni kezded halandó létednek Örökkévaló érzését. A szívedben valami ős- hang visszhangként szól hozzád. Várakozni sosem szégyen, talán egy erény!

Az elmúlásod felé haladva önmagad emlékévé leszel. Titokban félsz szembenézni a tükörből visszanéző ön- arcképednek talán esendő tekintetével. Vágysz a jövő felé álmodni rejtett és féltett álmokat, de közben a múltadról ábrándozol. Mikor ébredsz fel végre a jelen életednek – Most – pillanatából?

Éltél és reméltél. Hittél és bezártad magad egy sosem volt kalitkába, amit önmagadból – Önmagad köré építettél! Tudatában voltál valaha tetteidnek? Érzéseiddel igazán mélyen és őszintén vallottál Hitet és Igaz- szerelmet? Kérdezlek még mindig, de Te most sem felelsz. Vársz és hallgatsz csupán.

A világot megérinteni nem csak fizikális- testi értelemben lehet. A lélek jelenléte minden pillanatával értünk kiált! A jó és a tiszta pillanat, mint a szerelem igaz szava, ismét szárnyat bontott elmúló létünk ős-kertjében. A tiszta érintés már tárt karokkal Terád vár. Érintsd meg végre!

Érezd át ezt az elmúló világot! Lépd át akár akaratod ellenére is belső lényed titkokkal övezett kertjének kerítését! Álmodj meg minden álmot! Érezz át minden szerelmet, ami darabokra is törheti elárvult szívedet! Bízzál végre önmagadba! Szeress igazán szeretettel!

Ne félj megtenni a kezdő lépést elmúlóvá lett életednek színpadáról az éjszakának függönye mögé! Titkot találsz ott, amit csak a szíved fejthet meg! Megéri lenni, igazán élni és kockáztatni mindent a boldogságodért! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Egykori nyári illatok lenyomata, amit mélyen őrzünk, még bennünk élnek. Érzed ezt az egészen egyedi és különleges érzést, amit lobbantott bennünk a nyári szélnek végső és megkopott lehelete? Vajon mennyi éjszakán idéztük fel csodálatosságának tiszta varázsát? Megtettük ezt elégszer vagy tétováztunk továbbra is önmagunk meg nem álmodott álmának küszöbén állva? Tudod a választ? 

Az a bizonyos nyári kis ház, amely rabul ejtette a szíved és magához ölelte a lelkednek minden tovaszálló pillanatát még mindig itt áll! Az ajtón belépve már látni, hogy megkopott a festék, amely a nyárnak illatát őrizte minden apró, talán jelentéktelen, de annál fontosabb színével. Nyaraink varázsa emlékké értek, lélek- óceánunk kietlen partján állva a szépségnek lenyugvó napsugarát érezzük és égetjük magunkba. Együtt emlékezünk.

A szobák ma már üresen állnak. Önmaguk árnyékát őrizve így szebb napok felé. Remények és ábrándok sokasága várakozik az ajtónak küszöbén, bebocsájtást várva egykori múltjából fakadva jelen önmaga előtt. A bátortalanság talán feljogosít ilyenkor bennünk arra, hogy kimondjuk végre azt, amit mindig is szerettünk volna. Érezni és elengedni sosem könnyű az elmúlt évek mézédes ízének eltűnőben lévő zamatát.

Az ablak keretének dőlve mélyen önmagunkba ereszkedünk. Ébren álmodni kezd a lelkünk ilyenkor. Emlékeink mélyéről felbukkan minden emlék és szinte újjáéled az életünknek színpadán egy régi, de sikeres előadás. Emlékszel mennyit álmodtunk együtt? Milyen sok érzelem dörömbölt szívünknek megfáradt ajtaján? Emlékezzünk együtt itt és most, ne halogassuk a végső szembenézésnek talán utolsó és előttünk megmutatkozó jelenvalóságát. 

Az ablakok színeket, hangokat, fényeket égettek önmaguk mélységének mélységes árkába, így adva egy keretet mindennek, ami életként megmutatkozott bennünk és körülöttünk. A levegő áramló, édeskés illatát még magukba szívjuk és szemünket lehunyva újra szállunk! Érzed, ahogyan szárnyat növesztve együtt ébredünk? Bátorságunkat összeszedve áramlik egy élettől és végtelenből fakadó életérzés ekkor, újbóli pillanataink már ölelnek bennünket!

A bútorok már nincsenek jelen, ugyan úgy, ahogyan a szép és meghitt pillanatok. Hiányolsz sok mindent a jelen pillanatából, ugye? Egyszerre ugyanazt érezzük, egyszerre emlékezünk és vétkezünk emlékeink mélységes útvesztőjében. Ne fájjon a múltban hagyott dallamok meghittségének hiánya! Gondolj arra, hogy itt vagyunk együtt, egy pillanatba összegződve minden, ami a múltunk fölé emel!

Indulnunk kellene, de még mindig ragaszkodunk! Hol fizikális testünket mutatva a múltunk felé, hol lelkünket kínálva a lenyugvó Nap fényének egy ős-hagyatékként. Mire várunk még? A múltunk kapaszkodik belénk! Lelkünk már az ablaknak fényébe elmerült. Szembenézett egykori múltjával! Életednek régmúlt házából kilépve építsd fel jelen önmagad! Próbálj meg nem felejteni többé!

Emlékezz minden szépre és hibáidat sem szabad felejtened! Tanulj türelmet! Taníts önmagadnak Hitet lelkednek ős-templomában! Ébreszd fel önmagad ebből a mély álomból! Tanulj szíveddel Igaz- Szerelmet! Próbáld meg legalább egyszer létednek színpadán eljátszani a hősnek szerepét! Vesztesnek nem születsz, hanem azzá teheted önmagad, mikor már nem hiszel többé!

Nyisd ki szárnyaid végre és repülj szabadon az égnek boltozata felé! Szárnyalásod életednek értelme! Ez a valódi és egyetlen Hited: önmagad és a benned élő végtelen felé!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Útra kelni, ébredni és az álom sarkából kilépni a napfénytől beragyogott, halandó pillanatba csupán egy mozdulat vagy egy döntés eredménye? Tudod, a választ vagy csak eljátszod önmagad hihető, de esendő szerepét? Minden álom egy új valóság. Minden perc egy új ébredés! A várakozás hol eredménytelen, hol építő jellegű, de van olyan pillanat, amikor tisztulni kezd a belső világunk beborult égboltja.

Az égbolt kék tengerén minden szín egy pillanat alatt életre kel. Álmodni kezd ebben a pillanatban a lelkünk legmélye. Önmagát és önmagunk legbelső, legtisztább szépségét emeli ilyenkor még magasabb lelki- síkok felé. Építi magát általunk, rajtunk keresztül az Örökkévaló ebben a halandó létben. Megtettünk mindent, amit kért tőlünk a lelkünk múltban felejtett, bölcs szava?

Válaszolni szeretnénk, de sokszor késik a pillanat! Mikor született meg valójában ez a felismerés bennünk? Minden félve feltett kérdésre szinte azonnal tudjuk a választ. Ezt hisszük és valljuk! Hol szégyenlősen, hol bátorságunkat emelve önnön létünk fölé. Megtapasztalásaink minden szintjének lépcsőjét bejártuk ma már! Tényleg így van?

Próbatételek sokaságát átélve mindenki, de leginkább saját magunk előtt hisszük és valljuk, hogy az Örökkévalónak csarnokába lépve már mindenen túl vagyunk! Ténylegesen és érezhetően megéltük, megtapasztaltuk ezt az ős- felismerést? Halandó életünkben önmagunk színdarabját rendezzük, írjuk és éljük egy pillanatba sűrítve és így az Örök- végtelent, amit megélünk ritkán önmagunk rejtett, belső szobájának sarkában.

Ebben a zárt szobában őrizzük emlékeink legtisztább, de legrejtettebb emlékeit, titkait és minden pillanatát annak a halandó kép-életfilm sorozatnak, amiben Mi- Önnön magunk vagyunk a főszereplők! Életünk egy esély arra, hogy jobbá legyünk! Hallhatatlanságunk belső kezének intő és utat mutató simítása a jel a léleknek és annak az egyetemes pillanatnyi rezgésnek, intelligenciának, ami Mi magunk vagyunk!

Ébredni és álmodni nagy bátorság! Akár elmúló vagy éppen Örökkévaló mozdulata vagy ennek a végeláthatatlan, de annál egységesebb időtlenségnek ragyogó udvarában, legyél újra ébren álmodó! Álmodd meg újra régmúltban temetett, esendő, elmúlónak vélt, reményt vesztettnek megtapasztalt egykori, de soha el nem felejtett valóságodat! Úton voltál mindig, minden élet percedben!

Valahová tartoztál ebben az életnek hívott szűkös ketrecben. Minden gondolatoddal az Örökkévalóra vártál, de magányos utat jártál. Nem építetted, hanem romboltad eddig Önmagad! Ne tedd meg ezt újra és újra! Építsd fel végre lelkednek ős- hagyatékát, emelkedj árnyékod bánatából a Nap fényének ragyogásába! Élj, ébredj fel, szeress és bízzál lényed legmélyebb és egyetlen Istenében: valós és Igaz-  Önmagadban!  

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »