Az utolsó naphoz értünk. Ismét a végére értünk egy újabb Földi- évnek. Érzelmek, gondolatok és megtapasztalások végtelen óceánját hívtuk életre és alakítottuk át magunkban és egymás lelkében valós- Valósággá! Emlékké érett pillanatokat, amiket igazán a Szívünkben rejtettünk el és titokban magunkban hordoztunk, és csak kivételes alkalmakkor említettünk egymás felé. Az év utolsó napján már szabad visszatekinteni és megjelölni szívünkkel azon pillanatokat is, amelyek bennünk várakoztak az életünk halandó vasútállomásának magányos peronján.

A korai tavaszon minden rügyet bontott bennünk, mint minden évben. Hittünk valamiben, amire mindig is vártunk: szerelemre tettük fel halandó létünket! Érezni, szárnyalni akartunk, lobbanni a tavaszi napsütésben, olvadni a fénnyel egy pillanattá. Emlékeinkkel jelöltünk meg mindent, hogy a szívünk így könnyebben tudjon mindarra a sok szépségre emlékezni, amit magunk mögött hagytunk, de sosem feledtünk el! Tavasszal az ébredése a léleknek minden éven át megtörténik. Tisztán és önzetlenül. Lobban ilyenkor az a tiszta és Örök- Fény, amit az Örökkévaló rejtett el belénk.

Nyáron már a Napnak ragyogó fényében úszva egymásba elmerültünk. Éreztük és megéltük a pillanatnak forró, de hűvösen simogató érzéki jelenét. Már nem menekül ilyenkor a szív, nem magányos a lélek. Ébredésünkkel egymás lelkében tiszta esőcseppé lettünk. Bennünk tükröződik ilyenkor minden. Élet, elmúlás, a megélt szerelemnek édeskés illata, a szerelemnek bársonyos simogatása. Egymást megtalálva ilyenkor minden érzés egy pillanattá lett! Nincsen és sosem volt elkülönülés! Egy dallamot játszunk egymás Szív- gitárján! Érzed ezt a valódi, őszinte vallomást?

Ősszel már beérett a csók és az ölelés, szinte belénk égette és gravírozta önmagát! Álltunk a lenyugvó őszi Napnak simogató, még melegséget adó fényében. Lehunyva szemünket belül kezdünk álmodni és utazni ismert és megélt emlék- utakon. Ilyenkor szinte megáll az Idő, az Örök ellenfél, aki nem átall elénk emelni gátakat vagy éppen hegyeket. Már nem fél a lelkünk semmitől! Próbatételeink bennünk már érett gyümölccsé lettek. Ízét és zamatát vagy keserű csókjait is mélyen magunkba rejtettük el. Lényünk teljes archívumában egyedi jelekkel illettük őket, emlékezni a jövőben így könnyebb.

Elérkezett végül a tél. Ilyenkor a megrendítő és mindent felülíró beszélgetések, felismerések hallatják eddig némaságba burkolt Igaz- hangjukat. Egymás szemében már csak a tiszta Szeretet- Szerelem van jelen! Érezni akartunk: megtettük! Emlékezzünk most együtt, éppen ebben a pillanatban! Idézzük fel újra azt az álmot, amit mindig is álmodtunk titokban! Az éjszakának dermesztő hidege metszően érinti arcunk bőrét. Felszínen zajló ez az érzés, nem a mélyben érezhető és megtapasztalható. Ébredtünk és végül valósággá álmodtuk egymást! Együtt vagyunk, élünk és létezünk! Emlékezzünk mindarra a sok lelki szépségre, amire felesküdtünk és rá bíztuk magunkat, legyen bármi is kettőnk sorsa halandó létünkben, idelenn! Tudd: Hitem lágját csak Te őrzöd ma már!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Ébredésben, álomban, magában az életemben is szüntelen kereslek Téged! Nem beszélek Rólad, nem említelek, nem tudok nem gondolni Rád! Szavaimat magamból adom és bontom ki Feléd, de mégis próbállak elfelejteni és ugyan abban a pillanatban mégis keresni akarlak! Mennyi idő telt el, hogy nem láthatlak, nem érinthetlek, nem érezhetem illatodnak mézédes mámorát, de látod: szüntelen kereslek! A nappalnak ragyogó fényében az arcodnak körvonalait látom, hangod csodálatos dallamát szívembe őrizve, gondolatban Hozzád igyekszem. Lelkemmel Feléd hajolva próbálok egy halk dallammal Szívedhez érni. Lelkednek kapuján újra belépni. 

Amikor nem érintelek, mit érzel mélyen Magadban? Álmaidban miről álmodsz igazán? Mélységesen egyedi érintésekről álmodva emlékezel rám? Szavaidban és emlékeidben már a régmúltnak megmutatkozása is jelen van. Felejteni szeretnél, de a szíved mindig felébreszt ekkor, ebből a sosem volt álomból. Lelkednek völgyében kis őrtüzek lobbannak fel, nekem üzensz, vagy éppen Magadnak adsz jeleket így, hogy ébredj fel abból az álomból, amiben a szíved engem a kapukon kívülre zárt? Elzárt övezetben lobbanni akaró szíved vajon mit üzen Feléd? Élni, lángolni kell, érezni mindazt, ami az égboltig emel! 

Az ébredő reggelnek ágyán felülve már tisztulni akar a lélek belső tája, a Szív, mint egy ragyogó Napsugár beragyogja lényed szobájának minden sarkát és szegletét. Emlékeiddel jelölsz meg mindent, ami rám emlékeztet. Egyszerre hívsz, és közben küldesz Magadtól. Érintenél, de mégis távolinak szeretnél látszani. Gondolnál rám tiszta szerelemmel, a lelkeddel nyitottan fordulsz szíved kis titkos szobájának ajtaja felé: bebocsájtást vársz oda, ahol kérdéseidre válaszokat kaphatsz. Érezni szeretnél vagy emlékezni? Ébredni a valós Valóságba sosem könnyű, élni merész pillanat, nagy kihívás! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Utakat keresünk és találunk. Álmokat dédelgetünk és álmodunk egymás felé. Érzéseket keltünk életre és érezni akarunk mélyen, talán annyira, ahogyan Ember szeretni sosem mert valójában! Emlékeket mentünk el lelkünk archívumába és emlékezünk egykori önmagunkra. Érintéseket idézünk fel és olyan csodálatossá lett pillanatokat, ahol a Szív és a Lélek már ismét kézen fogva öleli át szorosan egymást. Utak válnak elérhetővé, az életünk tettei és csalódásai mindenütt jelet hagytak, olyanok ma már így visszagondolva, mint útjelző táblák, amik próbálnak segíteni. Keresésünk legtöbbször magányos. Hittünk és reméltünk.

Az Angyalok felé küldtünk jeleket, amelyek a Szívünkben fogantak és a lelkünknek legmélyén ébredtek fel az eddig megélt mélységes álomból. A csalódások emlékei, mint éles kardok pengéi merednek felénk. Jelenlétük így jelzi metsző és igaz mivoltukat, emlékezni nem csekély felelősség! Életünk buktatói, mint kiszínezett, de időközben megkopott graffitik életünk falán kiáltanak felénk. A hangjuk néma, mert már régen elveszett. Jelentéktelenné vált, mint egy elhulló apró mozdulat, ami talán akkor szép és jó volt, de ma már megfakult emlékké szürkült a magány érzésében. Fehér templom a közelben van. Falai óvnak és védenek.

Reményekkel ruház fel akkor, amikor úgy érzem: minden elveszett! A toronyban a nagy harang némán várja a jelet! Hangjával töri meg a csendben megmutatkozó Örökkévalónak, hogy még jelen van, életünknek nem hiábavaló része és pillére. Az ajtaján belépve egyszerre éljük a múltat, a jelent és a ránk váró jövőt. Minden pillanatával hívogat bennünket! Ez az épület az a hely, ahol egy pillanattá lehet a megfáradt szívem és minden régi emlékem. Hittel lépek be ajtaján és megtisztulva, érettebb lélekkel járom tovább megkezdett utamat. Türelemmel várom mindig igaz szavát, ami elvezet oda, amit Szívemmel érzek és a lelkemmel akarok! Álmot- álmodni csak igaz és nyitott Szívvel lehet!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Ünnepre készülök a szívem mélyén. Meghatottan állok emlékeim archívuma előtt. Magam vagyok, magam. Az egyedüllétnek ajtaja előtt állok és kopogtatok ajtaján, bebocsájtást remélve az emlékek ős- kertjébe. Igen, talán nosztalgikus, de szívemmel emlékezni akarok, mindennél jobban. A múlt már tovatűnt, megtépázott szárnyait hosszú küzdelmeiben hátra hagyva végleg a Senki- földjére távozott. Maga után csak az elmúló Időt és annak emlék darabjait hagyta, mint útjelzőt, ami hozzá elvezet.

Szembenézéseim fájdalmas pillanatai nyitott tenyeremen pihennek. Ők is farkasszemet néznek jelen önmagukkal, közben felém fordulva engem is emlékezésre ösztönöznek. A jelen pillanatának erdeje talán sűrű és sötétséget mutat, de a belső Fény- Angyala rázza fel önmagát mély álmából és bont bennem újra szárnyakat. A felettem álló és bennem nyugvó Örökkévalónak halk suttogó, de annál bölcsebb szavai új utakat rajzolnak szemeim elé. Az életemnek megkopott vetítővásznán életem filmje pereg.

A magányt nem hittem és sosem vallottam! Sem a magam, sem az Örökkévaló felé! Magam járt utakon, megtépázott ösvényeken át jártam meg a vándorok beteljesített és felvállalt útjait. Magamban a Nap- fényét őriztem, az utam során az Angyalok- dalát dúdoltam, magamban- Rólad beszélgettem és Rád emlékeztem, mint mindig, minden pillanatomban! Éreztem és végül ismét egyedül maradtam, visszanéztem és sokszor magamba tekintettem. A lelkem mélyére, szívem tavába, ahol a tiszta szó maradt és a lelkemnek igazsága. 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Az árnyékunk már a saját fényképéhez készül elő, a lenyugvó Nap korongja a horizont felé tart, lassan minden megélt érzés az éjszakát várja, és aztán elcsendesül. A fény mindent beragyog, a lélek, mint őrzőnk és vigyázónk csak némán és hallgatagon áll és várakozik. Érkezésed pillanata már úton van felém. A szív sosem felejt, heves dobbanásával az életbe kiáltja belső fájdalmát. A fák lombjai megrezdülnek, érzik és átélik a jelen pillanatának változását, szinte a lombok halk rezgése is érzi a feszült várakozásnak hűvös, téli leheletét.

A gondolataink, mint régi moziknak vetítő szobájában a filmek, egymás után váltják egymást. Az élet- filmünk apró, de annál mélyebb üzeneteit magában hordozó pillanata szikrát lobbant a szívűnk mélyén. A várakozás sosem kétségekkel teli, mert szívből fakad. A kesztyűmet markolom jéghideg kézfejemmel, életemnek szikrája, ami lángra lobbant már felém tart. Gondolatok, emlékek sorfala rajzolódik ki előttem. Várok, és közben belül elcsendesedek, némán hallgatom szívemnek dobbanását. Üteme hangos, és zakatoló ritmusában szinte minden érzésem megelevenedik.

Megérkezésedre vártam és elérkezett a pillanat. A feszültség már nem terebélyesedik, mint nyári vihar előtt a hatalmas bárányfelhőknek sötét oldala. A jéghideg időben felmelegedek belső őrtüzem által, aminek szikráját éppen Te hoztad el nekem. Némán állok és hangodra várok, hogy csengésével üzenjen felém. Hallgatásodnak néma szavai visszahangoznak lényem titkos barlangjának falain át a szívem felé. Életünk együtt megélt régi pillanatának érzése újra megtalált, kérdéseit már nem ismételgeti felénk. Szívünk érez, a lelkünk csendben mosolyra fakad, a kezünk egymáshoz ér. Megtalálta egymást újra az a két Angyal, aki az életnek Örökkévaló- pillanatában egymásba újra hazatér. 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »