Életednek rohanó vonatán utazol. Sínek, mint fém- vázak rohannak a semmibe. A múltad már régen mögötted hagyva, leszállt egy korábbi megállóban. A jövőd még várakozik egy magányos peronon valahol a messzeségben, ahová vonatod éppen tart. Reményeidnek és titkolt, féltve őrzött álmaidnak apró, de sosem mutatott foszlányai éppen tenyeredből hullnak alá a száguldó vonatablakán kinyúlva a semmibe. A rohanó táj szépsége megfakult, összemosódott képet látsz és érzékelsz jelen pillanatodnak elmúló jelenében. Magadnak már nem teszel örök fogadalmakat. Hitednek templomában néma csend ereszkedik mindenre, így újra, akár csak egy pillanatra is, de régi Önmagad lehetsz! Érezni akarod azt, ami nincsen ma már. Utcák félhomályba merülő sziluettjei, mint elmosódott emlékképeidnek holtágai, melyek elszakadtak a folyó élő medrétől: a múltadnak jelei utadon.

Mosolyod mögé mit rejtettél? Csalódásaid sebei nehezen gyógyulnak, érzéseid és vágyaid még tisztán élnek Benned. Egész eddigi életedben mindig vártál valakire. Arra a Férfiúra, aki felszabadítja szívednek fagyossá lett mélységét. Mondd, mikor érezted át utoljára egy szerelmes ölelés egyedi varázsát mélyen a szíveddel? Valóban képes vagy még igazán és őszintén szeretni? Kérdések és nem érkező válaszok, amik megtalálnak engem. Mondd, mitől félsz valójában? Az utca zajában elmerülsz, ablakodon át nézed az utca forgatagának hűvös jelenét. Érintenéd az életnek mézédes ízét, de mélyen legbelül még mindig félsz. Kezeddel hajadon végigsimítasz, emlékeidnek apró, eldobott kockái között szíveddel válogatsz szép emlékeket.

Mikor kerestél valódi érzéseket, amik a felkelő Nap fényével beragyoghattak volna? A házadnak ablakából nézed az életet. Hol szürke, hol színes a kép, ami szemeid elé vetül. Próbálsz a fény felé tapogatózni, szívednek összetört darabjai még szerteszét hullva hevernek ágyadnak megkopott szövetén. Egyedül vagy magányod Senki- földjén. Összetört szívednek apró, sebzett darabjaival bezárkóztál egy magad felépített romos várnak legfelsőbb tornyába. Ki hozza el számodra a szerelemnek őszinte és vágytól lobbanó érzéki simítását? Szíveddel érezz, és a lelkeddel láss! Ébreszd fel Nőiességednek elfojtott vágyát, lobbanjon a szerelemnek lángja a lelked legmélye felé! 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Ajtód előtt állok és várok a belépésnek felemelő és magasztos pillanatára. A szívem hevesen dobban, vérem áramlása, mint ős- erdők mélyén zúgó, kavargó, hevesen áramló folyó árad a bennem élő szerelemmel Feléd. Az emlékeddel virrasztottam éjjelemet át, illatodat mélyen belélegezve, elmerülök ebben a csodálatosságban, ami Belőled árad és megérint. Kezemen az izgalomnak remegése mutatkozik éppen, tenyeremben érzések és elfojtott vágyak markolják egymást.

Kopogtatni szeretnék, merészségem most éppen elfogyóban van, de a szerelemnek madara vállamra szállva ismét fülembe hallatja csengő dallamát. Kinyílt ajtód előtt arcodnak bájos, leírhatatlan szépsége ragyog. Egy csillag villan ilyenkor szívemnek egén, minden lobban és újraszületve ünnepli önmagamon keresztül kettőnk megismételhetetlen pillanatát. A fájdalmaim, sebeim mélységes és megfáradt árkai, mint kiszáradt folyónak üres medre már nem bánattal telített.

A szerelem vize átszabva lelkemnek gátját áradni kezd szívem felé. Egy pillanat kellett hozzá, hogy ajtódat kinyitva szemembe nézzél és Megváltómmá legyél. Kezem fejéhez érinted kecses kézfejednek bársonyát, olyan érzés ez, mint az Angyalok- kertjében egy szárnysimítás: bőröd- bőrömhöz ér. Belépve megélhetem meghitt otthonod csodálatosságát. Érzem minden mozdulatodnak itt hagyott lenyomatát. Szememmel egyszerre nézlek, és közben elmerülök ennek a valósággá lett álomnak egyedi varázsában.

Érzem, hogy vártál rám. Megérint otthonodnak vágyakozó és érzelmekkel teli, szívből fakadó pillanata. Mélysége annak a szerelemnek, ami őrtüzeket lobbantott lelkednek magányos éjszakáján, mélyen a lényed legmélyében. Közelebb lépve hozzád, átölellek Téged. Érzem és tudom, hogy egy Angyal szállt alá és éppen átölel engem. Érintésemben jelen van vallomásom: Hitem és minden őszinte szavam. Itt vagyok, megtaláltalak! Éjjelente álmokat álmodtam, melyben szüntelen kerestelek. Kiérdemeltelek és valósággá lettél halandó életem során. Álmodj velem együtt egy szépségesen szép és szerelmes mesét, amit csak a szív merészel megtenni, egy meghitt és őszinte éjszakán. 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Mindketten nagy utakat megjártunk. Megtapasztalásokkal a hátunk mögött, rózsa tüskékkel a szívünkben mégis itt vagyunk és örülünk egymás jelenének és igaz barátságunknak. Telhetnek évek, hónapok, hetek és órák, bennünk nem változik az a barátság, és minden csodálatos, őszinte pillanata, amely életre kelt egy elmúló, magunk mögött hagyott napon. Közös múltunk szépséges archívumában kutatunk emlékeinkről, amik bennünket összekötnek, egy pillanattá emelnek lélekben és szívünk mélyén jelen pillanatunk hajnalán. Emlékeket gyűjtünk, sokszor nem is akarva- akarattal, minden felismerésünk talán később érik be igazán.

Szívünk szabadon választ barátot, a lélek megérzi ezt és ad rá egy intő jelet, amikor a két lélek minden kényszertől mentesen egymásra ígéretet tesz: barátommá fogadlak! A barátság egy nagyon különleges lélek- állapot. Benne sok minden rejtve van. Aki éber és figyelmes, megérzi ezt, lelkében mikor barátra lel, újabb kincseket talál. Két lélek találkozása bármelyik pillanatban megtörténhet, de barátra lelni nem minden nap lehet igazán. A közös álmok, a múltnak őszinte átbeszélése, a jövőről alkotott elképzelések mind- mind újabb pillérként, mint tartó oszlopok kerülnek abba a folyóba, ami a két partot, a két lelket egészen eddig elválasztotta egymástól. Az őszinte barátság híd, ami összeköt!

Találkozások és a barátságok sosem véletlenek, inkább sorsszerűek. A lélek mindig keres. Hol kérdéseket alkotva fordul a világ felé, hol válaszokat vár, de keresésében az igazságot szólítja meg. Barátokat találni nem egyszerű pillanat, ilyenkor szabadon cselekszik a szív és a lélek választ: igaz és őszinte társat magának. Akiben megbízol, valójában hiszel Benne mélyen és igazul. Nem kell azon aggódnod, hogy kimondjad, vagy éppen magadban fojtsd el azon szavaidat és mélyen elzárt emlékeidet, amiket magadban őrzöl és féltesz igazán. Amikor a szavak úgy áramlanak közöttetek, mint egy friss sodrású, kristálytiszta hegyi patak: tudod, minden igazzá lesz általatok!

Gyermekkoromra gondolok éppen, amikor a nyári fák hatalmas lombjai alatt élveztük a Nap forró és átölelő melegét, amikor a poros úton hazafelé tartva nagyokat nevettünk és nem gondoltunk arra, hogy ez a lelki megtapasztalás egyszer a végére ér. Mikor elérkezett az ősz, a színes leveleket szórtuk két kézzel az ég felé, nevettünk mindenen, ami az elmúlást mutatta felénk. Az évek viszont múlnak, és emlékké lesznek. A fák még talán megvannak, az utakat már benőtte az elmúló pillanat, talán apró nyomokban még hagyott jeleket maga után. Itt állunk egymás mellett és emlékezünk. Mindketten elérzékenyülve, könnyekkel szemünkben.

Tudjuk jól ma már, érett felnőttként, hogy minden, ami volt, elmúlt és a végére ért, de emlékeit mélyen őrizzük szívünkben. Itt van a jelen, ami a valós- Valóságot tárja elénk. Itt állunk az életünk igazságának érett, tiszta és őszinte pillanatában. Lelkünk érett, szívünk sok csatát megjárt harcossá lett! A szerelem háborúit megjártuk mindketten, sebeket ejtettünk, de kaptunk is! Arcunkon érettségünk vonásai, kezünk fején érintések és igaznak hitt érzelmek lenyomatai vannak még most is jelen. Itt és most! Igaz utak kötnek össze bennünket, tettek és szavak, emlékek és érzelmek, amik túlmutatnak fájdalmainkon és minden gyötrődéseinken. Barátságunk nem más, mint Szívünk pecsétje arra az igazságra, amely bennünket igazol őszintén és tisztán, még ennyi év után is. 

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Ébredj fel álmodból! Élj, ragyogj újra önmagad fényében, csodaszép Angyal, akit elküldött, elhívott erre a csodálatos planétára az Örökkévaló. Árnyékom, testem kivetülése most is ott áll melletted, nem szólít, nem hív csak csendben hallgat Téged, és Rád figyel. A szíved dobjának zajában érzem a lüktetésed, belém hatol ilyenkor vérednek heves áramlása, mint egy folyó a vad sodrásával: így vagy jelen bennem. Nézlek, csodállak, nem tudok betelni lényeddel, lelkednek csodaszép tisztaságával. 

Az ágyadnak szélén ülsz éppen, bársonyos kezeiddel a lepedőd szélét markolod, emlékek bukkannak fel ismét szívednek szegletéből, teljesen váratlanul. Egész lényed hirtelen emlékezni kezd, újra éli önmaga érzéseit. Kezed árnyéka különös rajzot fest az ágyadnak hófehér mezejére. Árnyak játéka kezdődik el, különös színházi előadás, melyben Te vagy a főszereplő. Tested némán hallgat, tudod jól, nem kellenek most szavak. Érzelmeidnek ajtaján kopogtatsz, kérdéseid a hátad mögött állnak és válaszokat várnak Tőled. 

Szemedben könny jelenik meg, melyben a fájdalom és az elmúlt szerelem furcsa íze, zamata okoz édes, de mégis keserű ízt: tudja a szíved valahol nagyon mélyen, nem kell többé a fájdalmaidra emlékezni! Szíved nagyot dobban, lelkednek völgyében visszhangzik ez a mélyről előtörő, mindent átívelő dobbanás. Kezeidet egymáshoz érteted, tenyered egymáshoz ér, olyan ez a pillanat, mintha imára készülne. Önmagadnak akarsz igaz vallomást tenni. Ébredj fel végre: élj újra szabadon!

Érezd a Nap fényének simítását, lobbanj a hajnali fénnyel a horizont fölé, szállj a lelkednek hegyein túlra: emlékezz arra, hogy boldognak, szerelmesnek és Igaz- Nőnek születtél!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Kora hajnal van, ébredni akar a vágy és a szív önmaga reménytelen szerelmével együtt. Szavaidban a múltnak régi, sosem múló érzése: emléke mindennél jobban jelen van és bárhol is legyél, ott van Veled, mindenhová elkísér. Az utca zaja már ébredni akar éppen. Néma és önmagad fájdalommal teli álmába, félig ébren lévő lelked ismét elmerül. Ilyenkor minden csak egy apró jelre vár. Kezedben tartod csalódásaid keresű sebeit, még mindig szorítod, nem engeded el, de mégis, mire vagy éppen kire vársz? Múltad magad mögött, a jövőd előtted áll, de a jelenben próbálj élni, igazán lenni, teljes lelkeddel,- szíveddel egy életen át! Befelé nézz szemeiddel mélyen, önmagad lélek- óceánjának mélye felé!

Készülődsz napi utadra, ami előtted áll. Megkezdett ösvényedre lépve folytatod elmúló életednek újabb szakaszát. Szívednek mélyén még sebeket hordasz, enyhíted talán sosem múló fájdalmaidat egy belső mosollyal, ami arcodra rajzol halvány, de mégis látható árkokat. Jeleket hordasz testeden, lelkeden. Minden szépség, amiről azt hiszed, hogy a múltnak fájdalmába veszett, még most is jelen van szívednek féltve őrzött oltárán. Esküre emelted egykoron kezed, önmagad felé tettél ígéretet: sosem adod fel önmagad Igaz- ösvényét! Szeress újra tiszta szívvel egy olyan lélek felé, aki megbecsülve Téged a csillagok közé emel. Szerelmednek hitted azt, aki nem volt méltó szereteted tisztaságára. Szívednek kapuját csak igaz szerelem nyithatja!

Tükröd előtt állsz éppen, farkasszemet nézel jelen és elmúlt önmagaddal egy azon pillanatban. Próbálsz mosolyt csalni arcodnak szépséges vonására, de még mindig nem sikerül, mert a szíved jégtáblák között vergődve keresi megújulni akaró, tiszta jelenét. Mennyi mindent veszítettél, mennyi mindent tapasztaltál! Ígéretek és üres szólamokká lett szavak összetört szilánkjai lelkednek zsákjaiban hevernek, őket cipeled még most is magadban! Hidd el nekem, nem érdemes! Lépj ki ebből a dohos, sötét szobából, ahová fájdalmaiddal együtt zártad be magadat! Élj és ragyogj újra, legyél fénylő csillaga annak a Férfiúnak, aki szívébe zár és az Örökkévalóságnak Éden- kertjébe emelve Téged büszke lesz Rád, és szívében hordozva csak Téged akar!

 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »