Az ágyam szélén ülve egyensúlyozok az ébrenlétnek és álmomnak határán. Tegnap esti szavaid belém gravírozták szerelmes jelüket, így üzentek felém. Arcodat idézem fel: kipirosodva, megilletődve mosolyt rejtettél el vonásaid közé. Szemeidben a múltnak hibáit már nem látom, megtisztulva lépsz velem együtt a jelenvalóságba. Amikor átöleltelek, már nem féltél a magány áradó folyójának vizétől.

A jövő már egy közös álommá lett mindkettőnk lelkében. Kezem a kezedhez ért, fejedet vállamra hajtottad. Őszinte szerelmed tiszta bizalmával a lelkem végső otthonába lépett: lényednek belső, titkolt szobájába. Némán és csendben hallgattuk egymás szívének dobbanását. Szívünk hangja tiszta szavak és érzések csodálatossága, egy rózsa, amely nem más, mint egy őszinte vallomás. Felém- Hozzád!

Nem vagy itt velem, de mégis Rólad beszélgetek önmagam szívével. Lelkemnek bizalmasa, szívemnek kulcsa lettél, minden szavaddal, őszinte szerelmeddel tiszta lényed oltárához engedtél. Nem tudom, hogyan írhatnám le azt szavakkal, hogy mennyire szeretlek. Minden reggelen az első, elalvásom előtt az utolsó gondolatom, rózsám vagy: szerelmes dalom és énekem, dallamom és egyetlen imám. 

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Hulló hópelyhek tengerében állsz. Szíved nyitott a jövőd felé, a lelked emlékezni akar. Egyedül vagy mélyen legbelül. Mosolyoddal mindig aranyló színbe borítottad szobádnak falát, magát az életed, de most még kivársz éppen: nevetni tanulsz újra. Szíved jeleket küld Feléd, lelkem ölelésével átkarol Téged mélyen legbelül. Nem vagy egyedül. Többé soha sem, mert megtaláltalak és már részed, titkod vagyok.

A boldogságnak tüze parázslik éppen, őrzi a múltadnak minden szépségét. Emlékeidben minden pillanat Téged akar érezni és megtalálni szeretetével. Nézlek, de nem érintelek. Talán túl korai lenne érintésemmel megérinteni és szerelmemmel átölelni szívednek csodálatosságát. Csend ereszkedik a jelen pillanatára, szinte megáll az Idő. Hallgatásommal üzenek Feléd. 

Hajadon a hópelyhek sokasága, fehérre festik selymes zuhatagát. Hirtelen történik valami: egy mosolyt vélek felfedezni gyönyörű arcodon! Szívem hatalmasat dobban, a szerelemnek érzése most érzem, hogy valóban megtalált. Szemedben valódi ragyogásod mutatkozik meg, ez a tekintet már nem az, ki eddig voltál. Lényed, szerelmes lelked megszületni próbál. Szívednek ajtajában állsz és beengedni akarsz. Kopogtatok éppen.

Én az ajtó egyik, Te a másik felén állsz. Nagyon sok ideje vártunk erre a pillanatra. Titokban éreztük, hogy a valódi szerelem már úton van felénk. Mindketten sokat éltünk és tapasztaltunk. Fájdalmakkal szegélyezett utunk a szerelem folyójához ért. A híd egyik felén a múlt és minden fájdalma, a másik partnak túlsó oldalán a szerelmünknek Éden- kertje már virágba borította mezejét.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Fehér pillangók vagyunk. Egymást keressük, lelkünk egymásba fonódott. Jeleket küldünk egymás szíve felé, és közben némán hallgatózunk, mint az angyalok. Pillanatok rezdülésében önfeledten kézen fognálak, de nem teszem, mert eggyé váltál velem, fehér, gyönyörű pillangó. Lelkemnek zárjában a szíved a kulcs, ami hozzám örökre és méltó módon elvezet.

Érezlek annyira mélyen és tisztán, ahogyan eddigi létemben sosem érezhettem. Szárnyat bont a hajnali fény, a kettőnk lelkének alig látható rajzolata egy csodálatos színt fest a hajnalnak ébredni vágyó falára. Eszmél az erdő minden hangja, ami a szerelemnek igaz érzését hordozza, és mélyen magába rejti.

Megtaláltuk egymás felé az utat, amely ma már nem kérdez, és nem is keres válaszokat: inkább érez, lüktet és mélyen lobbant életre egy eddig ismeretlen szerelmes érzést mindkettőnk szíve felé. Az erdő hangja morajlik, a Nap sugara szárnyainkon keresztül villantja meg időtlen önmagát. Egyszerre ébred bennünk az elmúlásnak és az öröklétnek mozdulata.

Szárnyammal hívlak új utakra. Bizalmadba fogadtál. Szívednek kapuját kinyitottad előttem. Belépni kell ezen a csodálatos ajtón. Megilletődve, szerelemtől lobbanva lelkem őrtűzként hagy nyomot ős- szerelmi lángolásával a magunk mögött hagyott éjszakának sötét vásznán. A múltat sem elfelejteni nem lehet, sem letagadni. Emlékezni kell, méltón, mély alázattal az ősök felé.

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Itt vagy velem. Érezlek, érintelek, mélyen belélegzem illatod. Ébren álmodok. Egyek vagyunk, mint két angyali- szárny, akik újra együtt szállnak a szerelemnek felhői fölé. Lelkedet szívemmel simogatom, szívednek dobbanása, mint ős- hullám, elér a lelkemnek partjáig, szerelmed vallomását hozza el felém. Mindig vártam Rád, kerestelek. Hol nyíltan vallottam szerelmet szíved felé, hol titokban üzentem Neked. Vártalak. Hívtalak. Álmaimban szorosan átöleltelek. Részem vagy, a lelkemnek darabja, ikonja, amely nélkül csak szegett szárnyú angyal vagyok az Örökkévalóságnak halandó jelenében. 

Szikla szélén ülünk éppen: csak Te és Én. Hallgatunk, de közben befelé elcsendesedve várunk szívünk régóta várt szavára. Előttünk a semmi, a néma csendnek végtelen óceánja. A látkép, ami elénk tárul egyszerre magasztos és mindenek fölé emelő: szívben-, lélekben együtt dobbannunk! A kezednek fejét érintem, bársonya, mint egy hűs szellő, úgy hat lelkemnek legmélye felé. Érinteni Téged egy gyönyörűség, egy valóra vált álom. Átkarollak, érezlek, a hajad csodálatos zuhataga arcomat simogatja. Szemem lehunyva belélegzem illatát, egy vagyok Veled, csodálatos angyal, aki itt vagy velem. 

Szavak már nincsenek, minden dalt a szívűnk legmélye dalol el nekünk, így üzenünk egymás felé. Pillanatnyi Örökkévalóságban vagyok ebben az Időtlenné lett szerelemben, amit adtál önzetlenül lelkednek minden tisztaságával. Nézlek, szinte észrevétlenül. Látom tekintetedben azt a ragyogást, ami minden pillanatodban Belőled árad, még akkor is, mikor éppen szomorú vagy és egy elhullni készülő könnycsepp csillan meg szemednek sarkában. Érzem a lényednek legmélyebb szépségét.

Nem tudok betelni ezzel a csodával, amit megmutatsz minden rezdüléseddel magadból. Féltelek, óvlak, átölellek. Amikor Veled vagyok: hazaérkeztem! Otthonommá lettél az elmúlásnak zajában. Te és Én, két lélek, kik egyek vagyunk, akik egymásba szerettek. Szívben-, lélekben. Időtlenül. Füledbe súgom szívemnek szavát: szeretlek Téged tiszta szívvel, még önmagamnál is jobban, ártatlan és őszinte szerelemmel. Az Én és a Te meghatározása már értelmetlenné vált, helyébe lépett ebben a pillanatban: a Mi szépséges fogalma. Két szív, két lélek. Egy szívdobbanás!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »

Utamnak vonalai már kanyarognak előttem, indulásomra várnak. Árnyék vetül a szobám falára, néma hallgatása időtlenül jelen van, engem néz és figyel. Emlékeim életre lobbannak, ők is a fényt keresik. Ösvények és jelek, amik vezetnek és egy azon pillanatban hívnak, már nem ringatnak tovább. A hajnal az égre robban, az elmúló éjszaka sötét vászna még mindig sok fájdalmat és ki nem mondott vallomást rejt magába, titkolódzása szinte a szívemig ér. Címedet ismerem, utamat magamba rejtettem és tudom, hogy merre és hol keresselek, de mégis van bennem egy belső félelem: szívedhez méltó leszek? Tudom, aggódásom felesleges, mert tudod jól, mennyit érek a lelkednek mélyén. Életemnek igaz vallomása önmagam vagyok. Hitem és önzetlen szerelmem már képzeletemben ajtódon kopogtat.

Kulcsomat keresem, emlékeim már réges- régen a szívemnek titkos szobájában hevernek. Érzések és keserű csalódásokat megélve mégis tisztának érzem magam. Ajtóm zárul és vele együtt a magam mögött hagyott múltamnak minden rezdülése. A fények alig ébredtek fel, az éjszakának misztikus rajzolatai váltakozva vetülnek arcomra. Fények és a sötétségnek érdekes villanásai, lépcsőházam ajtajáig kísérnek. Utcára lépve nagy levegőt veszek, kilépek egy új világba. Szívem dobbanásában minden szerelem benne van, amit így, ebben a pillanatban küldök újra Feléd. Érzem illatodnak mámorító csodáját. Testednek jelbeszéde egy nyitott könyv szívemnek oltárán. Lépéseim életre kelnek, indulok Hozzád! Egy álom válik most valóra, nem csak álmodom, hanem élem is a régóta dédelgetett álmot. Vágyaim és álmaim, titkaim hű őrzője mostantól Te vagy!

Vasúti sínek villóddzanak, a felkelő Nap fénye ragyogó fénnyel vonja be őket. Aranyszínben tündököl az előttem álló út, ami Hozzád elvezet, és minden percben egyre közelebb hívogat lelkednek kapuja felé. Kitártam szívemnek ablakát, szabadon ragyog lényem csillaga! Boldogtalanságban vágtam neki utamnak, de bennem villan a remény és a szerelemnek fénye, hogy Veled minden pillanatomban az égboltig emelkedek. Szemeimben arcodnak vonásai mutatkoznak, mint jelek, amik vezetnek előttem álló, hosszú és számomra ismeretlen utamon. Minden lépés egy újabb elszakadás az eddig megélt élettől, amiben elmerülve csak a fájdalom keserűsége simogatta arcomat. Tudom most is, hogy szerelmes érzéseidnek ölelésével vársz, hívsz és feloldozol lelkeddel minden bűnöm alól. Hívsz és átölelsz, szíved mélyére zársz. Ettől a pillanattól kezdve, most és mindörökké!

« Újabb bejegyzések • Régebbi bejegyzések »