Jelzőfények
Utunkat járva néha megállásra kényszerülünk. Az Idő tornyában az elmúlásnak megkopott harangja ordítva kiáltja bánatát! Önmagát ismételve ez a megfáradt, megroppant öreg harang próbál túljutni önmagán, de végül minden próbálkozása kudarcba fullad!
A szemeink sarkában a reménytelenségnek ijedt, félig igazzá lett mosolya neveti bánatát a lelkünk mélyére. Mérhetetlen reményekkel kiált szeretettől átitatott szót, de csak a múlt emlékei visszhangoznak felénk néma magányukban régi titkokat. Igazzá lenni nagyon nehéz!
Az utak valójában mérföldkövek, amiket érintve visszanézhetünk a magunk mögött hagyott életünk minden pillanatára. Érdemes visszatekinteni? Van ennek még egyáltalán valami értelme? Gondolatok örvénylenek a léleknek folyójában, megrekedve és a múlt árnyékát őrizve.
A lélek kis zsákjai a gerincünket hajlítják boltívvé, akár egy Itáliai régi épületnek belépő ajtaját, ahol a múlt és a jelen pillanata találkozik és válik egy mozdulattá. A szív a maga sajátos hűvösségében a léleknek pincéjében várja önmaga ébredésének hívó szavát!
Az emlékek hol fekete- fehér árnyalatban vannak jelen, mint Ős- lenyomatok az életnek villanásában. Színes fényképek megfáradt és sajgó múltjukat próbálják feledni, magukat színezve még színesebbre az elmúlásnak oltárán így térdepelve önnön maguk fájdalmán.
A szerelemnek érzése az emlékek tavánál vall igaz szerelmet a tó tiszta vizének, aminek tükrében mindig és mindenkor az igazat látta viszont! Jelzőfények vagyunk mindannyian életünknek megfáradt simításában. Élet vagy álom minden érzésünk, amit magunkénak tudhatunk?
Az életutunk kereszteződésben színes lámpák satíroznak színeket, szemeink horizontjának lenyugvó pillanatába. A fájdalmaink már nyugovóra tértek, lassan a feledésbe merült emlékeink is álmokká lesznek és álmodnak új érintéseket.
Megtanultuk, hogy a piros színt látva álljunk meg, mert életünk felezővonalához ért! A sárga fény minden újrakezdésnek kiinduló pontjává nemesedett és így tekint rendíthetetlen Hittel a jövő felé. A zöld színben viszont újra elindulhatunk oda, ahová a Szívűnk álmodja lelkünknek megkopott fényét.