Utak a semmibe

Az út mindenkiben jelen van. Elindulni, felkészülni testben és lélekben nagyon nehéz! A szándék már készen áll, de a remény még a kapuban várakozik. Vajon kire vagy éppen mire vár? A tétlenség ilyenkor egy nyugtalansággal párosult fejfájással egyesül. A fej elnehezedve félig álmosan és kicsit dacosan egyedüllétre vágyik, a léleknek belső tava csendes, de a mélyben egy új pillanat ismét megszületőben van. A sivatag már hívogat bennünket, utunk ereje már feszülten nyújtózik egy újabb kihívás felé.

A csomagunk, amit magunkkal viszünk nem más, mint felesleg, amit el kell hagyni és útjára kell indítani. Ne terheljen bennünket minden kínjával és nem létező egoista bajával. A magánynak szele körbe lengi egész testünket. Egyedül indulsz az útra? – kérdezi a léleknek mélysége. Tehetünk ellene valamit? Mit lehetne tenni azért, hogy a múltunk árnyéka ne nehezedjen folyton a vállunkra? Kezünkkel keresünk újra és újra kapaszkodót!

Az életünknek egy újabb kihívását éljük meg éppen, ami inkább a mélységnek egyedi szépsége felé hív bennünket. Így gyakorolva ránk idegen gondolatokat és lelki nyomást, hogy talán feladunk mindent még így, indulás előtt. A jelenvalóságnak jéghideg kezével ismét kezet fogtunk, a tenyerünk a feszült izgalom izzadásától szinte beleragad a kézfogásnak váratlan pillanatába, hínárként tekeredve így kezünkre az egoista ellen akarat, amelynek legnagyobb örömét az jelenti, mikor letérünk utunkról véglegesen!

Mire ez az elvakult gyűlölet? Miért kell ennyire gyűlölni és megsérteni a jelen varázsának szépséges pillanatát? Mire jó ez? Kinek jó ez? Kérdések váltják egymást, de válasz nem érkezik. Gondolatban szabadulni szeretnénk, de köt az életnek elmúlása. Nincsen szabad lélek szabadon kibontott szárnyak nélkül! A kietlen sivatag, amely megjelenik és megmutatkozik egy aranyló tengerre emlékeztet. Egyszerre jelenti a mindenséget és egyszerre a poklok poklát, amelyet emberi lélek kerülni és megtagadni akar!

Minden apró homokszem egy örökkévaló csillagot jelez és ír fel az életnek táblájára. A fáradtságtól és belső izgalomtól kifáradt test már indulni szeretne. A lélek tétovázik. Vajon miért tesz így? Elindulni csak szívből lehet! Másképpen az út nem más, mint erőltetett és élettelen mozdulat, amelynek érintése jelentéktelen és nem szívből fakadó. A belső hangunk- felénk kiáltva küldi el némaságtól megdermedt hangját. Visszajelzést remél és vár! A lelkünk hallgat, és csendben mosolyra fakad hirtelen!

A szív hirtelen dalolni kezd, önmaga álmának dallamát dúdolja. Minden elcsendesül ekkor. A léleknek füle szinte már azt is hallja, amit még nem adott nekünk a felettünk álló végtelen égnek boltozata. Az éjszaka sivataga már hideg és kegyetlen. Nem tűr ellentmondást! Itt már csak két szó az, amit válaszként elfogad a felettünk és bennünk élő világegyetem: igen vagy nem? Mi a válaszod?- kérdezik Tőlünk indulásunk és jelen tétovázásunk estéjén.

A megváltozott életünk minden pillanata megbocsájtásért esedezik, de a lélek ettől ugyan olyan hajthatatlan, mint korábbi éveiben. Az életnek sivataga a kapuját ránk tárja kendőzetlenül. A kapu elöttünk újra nyitva áll! Pirkad, hajnalodik az égboltnak végtelen óceánja. Reményt ébreszt a felkelő Napkorongnak minden sugara! Ebben a pillanatban még szelíd és simulékony, nem forrón égeti arcunkat örökkévaló fénye.

A lábunk elindul hirtelen és a lelkünk egy fázissal, de követi őt, az út kezdetét veszi. A sivatagnak óceánja ugyan olyan kegyetlen és könyörtelen, mint lélektársa. A végtelen hullámokat életre keltő hullámok tengere. Mindkettő egy közös út, egy zarándoklattal teli kihívás, amiben önmagunkra ismerhetünk és lelhetünk! A szívünk dobbanása felerősödik, a lábunk a forró homokba süppedve követi önmaga megálmodott útját. Ösvényeket keresünk, kutatunk és járunk be maradéktalanul!

Megkeseredve csak a múltunk néz ránk a jelen pillanatában. Számára minden változás egy hirtelen halál, ami az Ő életének elmúlását idézi fel. Nem lehet könyörületességből élni és új álmokat álmodni! Indulni kell és újabb élményeket szerezni, megélni, átélni mindent újra és újra, mindenek felett! Boldognak lenni csak szívből lehet! Egy hamis álmot dédelgetve éltünk eddig és egy valótlanná lett  sosem volt álmot keblünkön melengettünk. Miért tettük ezt? Ez egy élettelen lét pillanat, amelyben szabadon már nem lehet új álmot remélni! Csupán örökre elveszíteni!

Egyszer ránk talál valami, ami talán túlmutat életen és elmúláson! Indulj el végre utadon, Vándor! Élj úgy, ahogyan egykoron megálmodtad szívednek mélyén minden éjjelen! Légy hű végre Önmagad felé!