Egyedül hazafelé

Az utunk minden pillanatában változhat és valóban: változik! Napok múlnak el. Titokban és félve reménykedünk abban, hogy talán nem nyomtalanul! Minden érzésünk apró lángjai észrevétlenül lobbannak fel egy apró villanással az éjjelnek sivár csendjében. Jelzik felénk és a külvilágnak: jelen vagyunk a léleknek legmélyén minden hibánk és tetteink ellenére! A múltbéli cselekedeteink némán magukba záródva hallgatnak. A magánynak hűvös pillanata átjárja szobánk falait.

A székünk támlájának jéghideg érzete keserűen a tarkónkba nyilall! Kényelmesen elhelyezkedünk a jelen pillanatában szívünk és lelkünk megrendült reménytelenségével és a belső magányunkkal együtt. Borzongásba taszít bennünket az életnek ez a furcsa, kitagadott pillanata. Újból magunkra maradtunk! Az éjjeltől félünk igazán. Az éjszaka csendje és hallgatag jelenvalósága furcsa kérdéseket intéz felénk.

Az együtt megélt percek, az egykoron mellettünk élt kedvessel ma már legendává lett misztérium az elmúló időben! Emlékké lett Ő, akiről hittük egykoron, hogy örökké velünk lesz! Tétova percek bontják ki önmaguk meglepetés ajándékait jelen önmagunk előtt. A szív néma, fagyott jégmadara már nem akar repülni. Hallgatása megrendült és porba hulló emlékek sokaságát őrzi. Ennek a múltnak terhét vetíti elénk önmaga bánatával. Az emlékeink, a közösen eltöltött idő egy lezárt fejezetté festette és végül rajzolta önmagát.

Visszagondolni lehet és kell is egy-egy lopott pillanatnak hallgatag hűvösségében, de hirtelen eszmélve ráébredünk arra, hogy ez az út tovább már nem járható! Ébrednünk kell ebből a megfakult álomból! Minden csupán egy illúzióvá lett árnyékszínház furcsa rajzolata a szemközti ház tűzfalának omladozó arculatán? Hirtelen egy elsuhanó autó hangjára eszmélünk! Hazafelé tartunk éppen. A városnak eltompult éjjeli hangja volt az, ami visszazökkentett bennünket a pillanatnak fájdalmas és megfáradt jelenébe.

Olyan mélyen ugrottunk érzéseink szakadékába, hogy megfeledkeztünk szinte teljesen a külvilágról. Újból magunk vagyunk a jelen életnek peremén. Ez a hely nem más, mint lelkünk senki-Földje, ahol minden sivár és reménytelen, de mégis élettel teli! Lobban a fény bennünk, utat talált újra szívünknek öreg odvába. A lelkünk most felnevetett, szinte önmaga gúnyosnak látszó, de annál érzőbb paródiáján mosolyra fakadt ismét! Egy belső béke és nyugalom bont szívünkben szárnyakat. Az őszinte Szeretet madara szárnyait csapkodva jelzi felénk, hogy repülni akar!

Szállni és szállni kell mostantól felszabadultan a vérző lelki sebektől  távolodva, mindenek felett! Engedd szabadjára a fájó múltnak kalitkájából a keserű csalódás megtépázott madarát! Ő nem a Te lelkednek várományosa! Engedd el a múltadnak nyomasztóan jéghideg és érzéketlen kezét, hogy végre újból őszintén szabad lehess! Mosolyoddal ismét aranyfényt hozzál el az elmúló világba!