Belső béke

Nyugalom és béke. A lélekben ez a tó létezik, amely jelenlétével a tiszta harmóniát vetíti és mutatja felénk. Érzelmeinkben a múltunk még mindig jelen van! Árnyékát próbálja megkerülni és néha megtagadni, teljesen eredménytelenül. A belső érzelmek már a jelent éltetik. Minden, ami egykoron volt és életre kelt ma már tiszta álmát aludva, emlékezve alszik. Reménykedve, félve és még mindig titokban. Jelen önmaga előtt is rejtve egy ős-titkot, ami egy tisztább életet keres mélyen önmagában.

Törekedni kell a fény felé! Sokszor hallottuk már ezt a mondatot. Mindenki tisztában van helyességével? Tudják és értik a jelenvalóságnak ezen arculatát, amely mosolyogva felénk mutat, kérdést szegezve így lelkünk ajtajára. A harmonikusan szép és tiszta élet sok esetben csak egy illúzió! Próbáljuk végre átölelni és magunkba fogadni a jót és a szépet. Azt, ami minden szennytől mentes, végletekig csiszolt gyémánt! Nem mindenki érintheti!

Szív nélkül jelen lenni és így megmutatkozni nem éppen veszélytelen pillanat! A szívnek kapuját kitárva egyedül hagyni felettébb nagy felelőtlenség abban az esetben, amikor minden pillanatunkban a magány madarának szárnycsapásait érezzük arcunkon. Az éjszakáink sötét köpenye vállunk felett lebben szinte a semmibe, magányunk ébredő madara éppen szárnyat bont. Mindenre emlékezni akarunk! Mindent szinte egy azon pillanatban akarunk! Mire ez a nagy kapkodással párosult hatalmas, önmagáról megfeledkezett sietség? Hová futunk, miért menekülünk múltunkkal a hátunk mögött?

Magunkra veszünk elhullt emlékek porladó szemcséit, amik belénk égve lángra lobbannak lelkünk kapujában. Bebocsájtást remélnek és várnak, pedig már régóta nem hisznek semmiben! Önmaguk elhullt emlékeikké váltak ebben a megfáradt színdarabban. Micsoda komédia és dráma egyszerre, szinte egy azon pillanatban! Térjünk vissza a belső tó partjára, oda, ahol már az Idő is, mint egy elmúló emlék van jelen. Néma magányunkban a lelkünk is semmivé lett! Egy köd porladt szét szemeink előtt.

Minden egyszerű és egyúttal nehéz is. Meghasonlott létállapot kel ilyenkor életre. A mosolyunk szerelmeskedni akar a végtelennel. Kezet nyújt felé. A mosoly, mint egy villanás az égre úgy robbant ki egy váratlan vihart! Villanó fényében így ad jelet a végtelennek önmaga szépségéről. Hová lettek a régi szép és meghitt szerelmes pillanatok? Léteztek egyáltalán? Nehéz kérdések ezek, melyeknek súlya van. Éber állapotában a szívnek madara elhagyva fészkét és újból szárnyat bont! Örömében az égboltnak végtelen kék tengerében fürdik. Boldog és elégedett: célba ért! Megérezte halandóságában a végtelennek időtlenné lett Örökkévalóságát! Hinni kezdett igazán mélyen és végre megbocsájtott Önmagának!