Az írott szó lelkülete

A hófehér papír asztalunkon hever. Némán és szótlanul. Döbbent csendjében a jelen, mint egy megfigyelő, éber figyelemmel és ridegen bámulja a jelen várakozó perceit. Valami várat magára…Talán az ihletettség betoppani készülő jelenvalósága? A szavak egyedi formát mutatnak meg, minden egyes leírt pillanat után. A toll írásra készen áll, hogy bevégezze nemes feladatát. A hófehér papír, mint fény a sötétségben, oly’ tisztán ragyogva jelzi ittlétét. A papíron hamarosan valami íródni kezd!

Talán egy vers, egy magunkba fojtott gondolat vagy egy régóta meg nem írt szerelmes levél? Minden pillanatunkban, amikor kezünkben a toll és elöttünk a papír, váratlan lehetőségek nyílnak meg arra, hogy hitet vagy éppen szerelmet valljunk és gyakoroljunk egymás felé. Az írás egy meghitt állapot, amely általunk nemesedik egy felejthetetlen pillanattá. Gondolataink hosszú sorában vajon melyik lesz az első gondolat? Az egónk már két kézzel dörömböl lelkünknek ajtaján, türelmetlensége önmaga meghasonolottságát tükrözi vissza.

A szív ezzel ellentétben hevesen dobog és emlékezik. A lélek néma csendben van jelen, szinte bele robban a jelen valóságába egész egységének tiszta mozzanata. Minden emlékünk sorban állva életet követel magának. Reménykednek, hogy van lehetőség újra a szívhez közel érni és végül általa megmutatkozni. Az írott szó kötelez bennünket arra, hogy igazzá legyünk e szavak által, amiket éppen leírunk. Minden szóban van egy mélyből fakadó érzelem, minden mondatunkban egy megtörtént, régmúltban hagyott pillanat.

Az íróasztalnál ülve néha érezzük a tétlenségnek hűvös jelenét. Átkarol bennünket és nevünkön szólít. Megérint ilyenkor bennünket a magánynak jéghideg fuvallata, amely arcunkhoz érve mély borzongással tölt el bennünket. Emlékeinkkel és múltban hagyott, de megoldatlanná vált történések apróra tört, roppanó szilánkjai között nehezen és bátortalanul lépkedünk. Félünk a tettek mezejére lépni, ismét csak várakozunk. Az ajtó nyílik és betoppan váratlanul egy régóta várt gondolat. Belépve az ajtón érezzük az új és váratlannak megélt pillanatnak édeskés illatát.

Olyan ez az illat, mint kora tavaszon a rügyet bontó fák friss lehellete. Hátunkkal neki feszülünk a karosszéknek, amely nyikorogva jelzi régi mivoltát. Ebben a régi székben születtek már egyedi és mai napig visszaidézett gondolatok. Tollak lettünk a múltnak kezében. Velünk írja a jelen pillanata az elmúlásnak egyedi sorát. Megremeg ilyenkor a szív és halkan dobban. A lélek válaszokat szeretne végre kapni. Önmagunk lényének kapuját megtalálva, a kulcsot a zárba helyezve egy pillanatra mégis csak elbizonytalanodunk.

A tétovázás csak egy rezdülése a jelen pillanatának. A megtalált kapuban megrekedve érezzük önmagunk jelenét, de a kezünk így is írásra mozdul. Az eddig keresett szavak egy váratlan mozdulattól övezve megjelennek a hófehér papírlapon. Minden betű egy elmesélt régi pillanat. A mondatok szinte egymást szülik. A hófehér lap egy lenyomatot fog megőrizni önmagunk lelkéből. A pillanat megírta általunk ismét önmaga elmúlásra ítélt jelenét. Az ablakon beszűrődő napkorong bíborban úszó fénye egy maszkot vetít arcunkra.

Elbújni lehetne mögé, de tettünk ezen irányba való megtétele teljességgel helytelen lenne. Az utcának zaja megroppant bennünk újból valamit. Az ihletettség tiszta jelene ilyenkor már elmúlóban van. Valami lassan a végére ér ismét. Minden zaj erősödve kéri és követeli önmaga birtokát a jelen térben. A csend mostantól újból elbújik önmaga mélyének régi rejtekébe. A toll kihullva kezünkből feladja útját, pihenni tér. A szív bezárja ablakait és fényét elmenti mélyen. A magányunk szárnyat bontó madara megrázza tollait, repülni vágyik a múltunk égboltja felé.

A lélek már nem kérdez ilyenkor és nem is vár válaszokat. Szemünket lesütve önmagunkkal nézünk belül farkasszemet. Felállva székünkből bezárjuk a belső világunk ablakát. A kinti zaj már nem bánthat többé bennünket. A csend pihenésre int. A szemünk még egy utolsó pillantást vet az asztalon hagyott papírra. Szavaink jó helyre kerültek ismét. Boldoggá lettünk így ezen pillanatok által újból e napon. Megtettük mindazt, amit a végtelen tőlünk remélt. Írtunk szép szavakat, elmúló gondolatokat, robbantottuk fel emlékeink betonba zárt érintetlenségét. Megcselekedtük az alkotásnak minden rezdülését. A hófehér papír és szavaink újra egymásra találtak!