Lelkemmel hívlak

Aludnom kellene, de most is Hozzád visz utam, nem kereslek, de mégis Feléd indulok. Egy tompa utcai fény, ami érinti az arcomat. Egy váratlan Fény és árnyék tánc kezdi meg elmúló életét. Utcákról beszűrődik egy eltompult zaj, ami inkább dallama lett fülemnek, mint sem hang, ami zavarna és kibillentene abból a Szeretet-érzésből, amiben elringatlak Téged mélyen magamban.

Álmodni vágyik lelkem, a Szívem néma sorfalat áll mellette, mindketten engem néznek és rám figyelnek, így együtt hallgatunk befelé, mint az Angyalok. Hangodat elrejtve magamba zárlak és féltve őrizlek. Egy édeskés illat áraszt el, mindent átjár és megérint szobámnak néma, hallgatag csendjében. Ilyenkor éjjel minden árnyék egy közös táncba kezd, minden elcsitul, de abban a pillanatban életre is kel.

Itt fekszem ágyamon, közel az Álmok-földjéhez közelít lelkem. Akarom, hogy itt legyél velem, bárcsak magammal vihetnélek oda, ahová a lelkem tart éppen. Hangodra vágyom, a kezednek érintésére, mindenre, ami vagy maradéktalanul. Testednek halk dallama még mélyebben ringatna el, szeretetednek Éden-kertjébe belépve: Magadhoz ölelnél! Ezt kívánom, erre vágyom, hívlak és kérlek: ölelj és emelj Magadba mélyen és soha el ne engedjél!