Elengedlek

Már nem hallom a hangod, eltűnt, semmivé lett a pillanat, amelyben álmot láttam és benne Téged. Emlékezni sincs kedvem ma már, a feledésnek hűvös magányába száműzlek. Valami a végére ért bennem, mélyen, ott legbelül. Kapaszkodni akar lelkemnek egyes része mindenbe, ami Te voltál, de ennek mostantól vége már. Elengedlek! 

Kinn az utcának zaja sem hallatszik, mindent elborít egy belső-szomorú, de mégis megkönnyebbült lélek állapot, hogy mindent újra kezdhetek. Nélküled, nagy sebekkel a szívemben, de minden nap egy új remény, egy új esély magára az életre. Lépések zaja koppan és eltűnik hirtelen lépcsőházam végtelen terében, már nincs érzés, ami itt marasztalna többé Téged, már nem várlak vissza. 

Befelé hallgatok és várok egy választ, amit igazán magam sem akarok hallani. Tétovázás és magatehetetlenség érzése küzd reménytelen küzdelmet egymással. Álmok már nem születnek, csupán emlékek maradtak, apró foszlányok, amik ha akarom, talán megmaradnak, és nem hullnak végleg a fájdalomnak porába. Elengedlek, útra valónak mit is mondhatnék? Élj, lobbanj, keresd meg elveszett és múltban hagyott Angyal-szárnyaidat!

Kutass új pillanatok után, álmodj új álmot mostantól nélkülem és ne remélj, ne higgy abban, hogy újra hazavárhatsz, mert a lelkem nem a Tiéd. Angyalok kísértek eddig is utadon, szívemmel öleltelek, lelkemmel vigasztaltalak, de ez sem volt elég. Mondd, mi kell még, hogy megértsd végre Feléd intézett minden szavam valóságát és végső érzését-üzenetét? Elengedlek: nem vagyok mostantól Örök jelened többé. Emlékem leszel, amit talán megőrzök, és nem felejtek el soha többé!