Halkuló csend

Minden, ami él és élt Benned, hol van ma már? Merre jár lelkednek hívó és féltő szava? Mit mondasz önmagadnak üzenve egy magányos éjjelnek korai hajnalán? Egyedül maradtál, távol a lelkedtől, évekre a szívedtől. Befelé figyelnél, de egyre távolabb látsz és kerülsz attól, hogy végre lelkedben örökre hazatalálj. Kérdőjelek rajzolódnak ki szobádnak falán, a válaszok az udvarnak hátsó tűzfalán írják és vésik fel elmosódó jelüket: hirtelen, némán és hangtalan. 

Mennyi éved múlt el a semmibe? Mennyi érzésednek vélt és valós sérelmét rejtetted el mélyen a szívedbe? Kérdezlek: érdemes volt ezt a magánnyal terhelt sebet ennyire mélyen magadba emelni? Szavaid elhalkultak, majd teljesen némán állnak sorfalat, miközben Téged várnak. Segítő kezek érintése messzire került Tőled, minden éjjelednek hűvös hajnala egy rejtett válasz Feléd: ne add fel! Lelkedben túlélő vagy, szívedben magányos csillag, aki egyedül bolyongva keresi életének kérdéseit.

Ölelésekben merülsz el, de mégis valami mást keresel, más érzést és érintést. Vágyak tavában merülsz el és merítkezel számodra ismeretlen pillanatokban. Hol van Belőled a régi tűz és szenvedély? Lángok érnek el, és égetnek Téged, folyamatosan sebeket ejtve Rajtad. Talán rossz úton jársz? Tedd fel ezt a kérdést legalább egyszer Önmagad felé. Szeretet vigyen és fogadjon, szerelem keressen, és végül magába olvasszon. Élj, lobbanj, lángolj, porladjon el és égjen ki Belőled a fájdalomnak minden szava!