Esőcsepp

Hajnalban ébredve egy pillanatban elmerülsz és érzed, hogy egyedül vagy a lelkednek mélyén. Tétova pillanatok sorakoznak kivetült árnyékod mögött, sorfalat állnak és Veled álmodnak minden egyedüli éjszakán. Szívedben vágyak és remények, gondolataidban mindig valahol messze jársz, de mégis: magadba nézve itthon vagy, várakozol, halkan és csendben.

Reggel ébredve a függönyt megérintve az ablakodon át a felkelő Napnak fényében elmerülsz. Lehunyt szemeidnek mélyén titokban rám gondolsz, mert ott élek már Benned. Őrzöl, féltesz és vigyázol. Annyira őszinte szeretettel, hogy ezt a titkot senkinek sem mondod el. Szobádban a tárgyak szinte életre kelnek, mert érzik, szívedben rám emlékezel. Engem idézel, mint egy szép verset, költeményt.

Hirtelen elhalkul minden, még mélyen alszik a város, bár a Fény utat vág magának az életnek sötétjében. Magadban is a fényt hordozod. Emlékeidet, mint régi fotó albumot megőrizve elrejtetted. Tükörbe nézel és egy mosolyt rajzolsz az arcodnak szépséges vonásaira. Szíved erősen dobban és lelkedben lángra lobbannak az érzések, amit nekem őrzöl: féltve dédelgetsz Magadban. 

Újra elindul egy nap, még mindig a tükör előtt állsz. Érzed, hogy ott vagyok Veled. Mögéd lépve lágyan, de mégis magamhoz húzva szorosan átölellek. Erre vártál már az este óta, minden reggelnek kezdetén ezt éled át velem, lelkednek hűséges társa vagyok. Együtt néz a lelkünk a tükörnek feszített víztükrébe. Felismerjük, hogy utunk eggyé lett megmásíthatatlanul. Utak, életek, pillanatok, amik egyesülnek bennünk. Ez a szerelem. A belső hívó szó egymás és az Örökkévaló felé.