Szívemmel féltelek

Magam vagyok, egyedüllétem tengerén hajóm, mint elküldött hírnök, úgy utazik a semmibe tartva szívednek partja felé. Magamban őrizlek. Féltelek, óvlak, dédelgetlek, mint napsugár egy korai hajnalon elhulló harmatcseppet. Szívemmel ringatlak, lelkemnek dallamával hívlak közel magamhoz. Végtelenből fakadó a lelkünk, így halandó létünkben is ragyogó fényei vagyunk egy távoli csillagnak.

Önzetlenül adunk egymás felé szavakat, amelyben ott van mélyen a szeretetnek tiszta rezdülése. Tudom, érzed minden szavamnak őszinte ölelését, amit elküldök Feléd. Ébren és álmaidnak mélyén is vigyázok Rád! Hajnalok hajnalán éppen a szobámnak csendjében meghallom hirtelen hangodat. Rádöbbenek, lelkem mély emlékei szólnak felém, emlékeznek és Téged mutatnak szívemnek.

Boldog vagyok, mert tudom, hogy vagy, hogy létezel! Megváltó pillanat, mikor érzem lelkedet, magamban élem át szívednek lüktető csodálatosságát. Mindenségem vagy, Angyalom, aki kihúz a földi pokolnak megfásult szürkeségéből. Életet adtál belém, hangot, amely csodaszép nevedet súgja felém. Életem vagy és el nem múló pillanatom!