Kire gondolsz éppen?

Ágyadon ülsz, szótlanul, némán és hangtalan, mint egy hajnali harmatcsepp a rózsa szirmán. Magadba rejted emlékeidet, szótlannak tűnsz, de valójában befelé lépve lelkednek udvarába múltadra emlékezel. Kezedben elhullt szirmok, amik egykoron ragyogtak, színűket mutatva, illatukat árasztva a világ és mások szíve felé. Egyedül vagy lelkeddel. Önmagad házához értél, kopogtass be ajtaján!

Tőlem álmokat kaptál, érzéseket, reményt, hogy ne add fel soha! Lépésekről meséltem Neked, amiket meg kell tenned akkor is, amikor elfáradt lelked megpihenni szeretne, akár csak egy pillanatra. Féltésem és aggódásom irányodban töretlen, tiszta és őszinte, nem is lehet más, mivel a szeretetnek nincs és sosem volt ellentettje. Lépj egyszerre a jelen és a jövőd felé, itt vagyok Veled, érzel lényed mélyén igazán?

Szobád sarkában ülök, a lenyugvó Nap sugara egyszerre ad fényt és vetít árnyékot irányomba. Érdekes pillanatai ez a délutánnak, misztikus és mégis magában szunnyadó, akár egy mese, amely egyszerre igaz és mégsem valóság. Életemben mindig Téged kerestelek. Ezt úgy is tudod, érzed és magadban őrzöd. Tudom, hogy múltadban hibákat követtél el, de minden, ami volt orvosolható, éppen ezért nyújtok Feléd segítő kezet.

Vágyak ölelésében ringatózik testednek minden pólusa. Érinteni akar a lényednek legbelső lénye, adni és átölelni szeretne. Szemedben egy ellobbanó apró parázs lobbantja fel a szerelemnek vággyal telített tüzét, robban a lényed mélyében egy szunnyadó izgalom. Bőrödnek bársonya, mint a legfinomabb selyem, úgy érinti testemet. Érezni Téged magasztos és mindenek fölött álló, kivételes! Lobban a láng, egy felvillanó tűz egyedi fénye ragyogni kezd, ezek vagyunk Mi- ketten: Te és Én, két eltévedt csillag az Örökkévalónak lét óceánjába elmerülve.