Mélyen a lelkedben

Vársz rám! Nem mondod ki, de érzem szívedben a várakozásnak halk sóhaját. Nem láttalak, nem érintettelek a valóságban, de mégis bennem élsz. Féltelek és óvlak, minden reményem hű őrzője lettél. Bátortalannak tűnök, de szívem lángjában lobban a szerelem tüze, emlékeiddel virrasztok mostantól. Ébredésem első pillanatában lelkemmel kiáltok Feléd! Hol vagy, merre jársz? 

Szívemnek ajtaját minden reggel kinyitom, nyitva hagyom, hogy besétálj ebbe a csodálatossá varázsolt Éden- kertnek Érted sóvárgó kapuján. Várlak, hívlak Téged, hol némán, magányom csendjével, hol szavakkal, amiket írok Neked. Kérdeznék Tőled, de inkább szemem lecsukom és szívemmel idézlek fel, akár egy pillanatra is, így boldoggá leszek! Érzed ezt a mély vágyat, amit én?

Éjjel az emlékeim színes képei ölelnek át, szólítanak, emlékeztetnek arra, ami egykoron voltam. Ma már minden szépséges pillanat itt él mélyen bennem, Neked tartogatom! Adni akarok Feléd, önzetlen szeretettel küldeni lelkemből-, szívemből öröm- tüzem lobbanó lángját, ami életre kelti Benned a vágyat, amire mindig is vágytál. Szeretetemmel meggyógyítom magányos szívedet. Érezni akarlak!

Ajtóm küszöbén állok, mint vitorlás hajón az árbockosárban a megfigyelő, aki partot szeretne érni végre. Végzetem vagy! Néha magamba fojtott szavaimmal beszélgetek Rólad, mélyen a lelkemben. Gyakran látlak belépni álmaimba, ajtómnak megkopott küszöbén. Még mindig várok Rád. Egész életemben ezt tettem, vártam és hittem Benned! Álmaimnak felhőjén utazom Hozzád.

Szavaidban érzem, hogy megérintettelek! Nem mondod, de érzem, amit szívednek mélyén hordozol. Sok időn át magányodnak rabja lettél. Érintéseid magadba fojtva, reményekkel szívedben álmodozol. Érett és felnőtt lettél. Sok sebet kaptál, talán sokat is ejtettél. Ösvényeket járva, néha vesztett csatákból magányodba fordulva, elveszettnek érezted Magad. Ez a múlt, most itt vagyok Neked! Várlak haza, szívemnek oltárán egy levél, amiben kérlek és hívlak, hogy legyél velem! Itt és most, Örökké!