Ébren álmodok

Éjjelente mindig kopogtatok szívednek ajtaján. Álomban vagyok, mélyen utazom lelkemmel Hozzád. Oda, ahol megnyugszom igazán: szívednek tavához. Bennem élsz, mélyen rejtegetlek szívemnek ajtajában állva és így emlékezek kettőnkre. Reménytelenül, csordultig szerelemmel szívemben csak várlak és várlak, fáradhatatlanul.

Éjjel minden elcsendesedik, de a szívem zakatol, mert most is Rád gondolok. Hívlak, de egy azon pillanatban ringatlak is Téged. Féltelek, óvlak. Vigyázok Rád! Álmod- országának határához érve hirtelen megtorpanok és belém hasít a gondolat, egy mély felismerés: mennyire őrzöl engem a szívednek bölcsőjében?

Kérdez az elmúlás néma, alig hallható hangja, az álom végtelen csendje átölel és mélyen érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül. Boldogtalan vagyok nélküled, de egyedüllétem magánya tisztára mostam bennem a szerelem- folyójának áradó, sebes vizét. Reménykedem a feloldozásodban, hogy megbocsájtasz és újra Magadhoz ölelsz. Tétova nappalokkal a hátam mögött most itt vagyok, itt állok álom országodnak határán.

Nem kérdezek magamtól felesleges kérdéseket, válaszok vannak bennem, hogy érezzem és tudjam, mit kell megtennem, hogy boldoggá legyek. Lépések hívogatnak, belső szerelmes dallamok szegett szárnyú madara dalolni kezd szívemnek ablakában. Valami hirtelen életre kelt, megmozdult mélyen lelkemnek sziklái alatt. Elindultam Feléd, lépéseim nyomait magam mögött hagyom.

Látható jeleket rajzolok így álom- országodnak ösvényeire. Már érzem közelségedet, érzem lényedet. Hozzád tartok, mert összetartozunk! Te és Én. Akár az éjjel és a nappal, mint folyónak meder, olyan részemmé lettél, mindig is az voltál, bármit is tettél vagy éppen cselekedtél. Amikor elmerengve nem néztél rám, akkor is éreztem, hogy gondolataidban éppen átölelsz. Ismerlek, érezlek, hiszek Benned. Szeretlek!