Emlékek

Emlékezés. A múltba hajolni sokszor veszélyes. Vajon miért is? – merül fel bennünk a kérdés, amely hideg pengeként érinti lelkünket. Érzékeny pont a lelkünk mélyén az emlékeink felfedése. Merész tett és cselekedet! Minden múlt rejt valamit. Talán elmúló pillanatok töménytelen sokaságát vagy éppen a múltunk valós és igaz, titokban tartott fájdalmát. Értékes vagy érdektelenné lett pillanatokat… Szerelmeket, amelyek elmúlóvá lettek és csak álmaink mélyén rejtegetve idézzük fel őket csendben és halkan egy-egy elmúló éjszakán, félve önmagunk szíve felé.

Az emlékezés egy csodálatos pillanattá alakulhat, amennyiben valós és igaz. Abban az esetben, amikor egyenesen és minden tehertől mentesen tudunk a tükör elött állva jelen lenni lelkünk kivetült árnyékával karöltve. Reménykedtünk egykoron sok mindenben, talán félve és minden tapasztalattól mentesen, de ma már ez a láng is kihúnyt belőlünk. A csend és a múlt fájdalma átvette helyét. A lélek sosem felejt. Nem tud és nem is akar. Jelenvalóságával a mindenkori őszinteség tisztaságát mutatja és jeleníti meg. A szembenézés még sok esetben várat magára.

Várakozó állásponton van egy reményteljes és tisztulni akaró múltbéli pillanat. Gyermekkori emlékeink mélyen érző karcolatokat véstek belénk, örök jelként. Érezzük ezen vonások igaz mivoltát. Ez ad nekünk hitet és erőt sok esetben az újra kezdéshez, mert reményt kapni csak az tud, aki lelkéből él és szívével látja önmagát és a mindenkori életének világát. Messze elmerülve, a múltunk emlékeinek végtelenül összetett, de annál nagyszerűbb arculata felé ígéretet tehetünk, hogy csak a jóra emlékezünk…

Valóban képesek leszünk minderre? Akarjuk-e egyáltalán? Szeretnénk így tenni és cselekedni? Emlékezni a szívvel kell. Álmodni a lelkünk egyedi mélységével. Remélni csak szabad lélekkel lehet, de megfáradtan a múltunk súlya alatt csupán elveszni lehet. Elmerülve a semmibe, önmagunk lelkének fekete örvényébe egy pillanat műve! A harag, a düh, az akarnok egoizmus hová vezetett Téged vagy mindannyiunkat? Elértél egy megtisztulási ponthoz jelen életedben? Bölcsebb lettél önmagad szemében? Érett gyümölcse vagy ma már a halandóságod kertjének gyümölcsfáján?

Vajon mikor néztél szembe mindazzal a teherrel, ami életed fájának lombját szinte a földet érintve eltakar? Az elmúló évek múlása alatt mivé is lettél? Emlékek vagyunk mindannyian. Észrevétlenül suhan el mellettünk életünk tájának elmosódó és múlttá lett képe. Sokszor annyira, de annyira akarunk emlékezni mindenre és mindenkire, akik egykoron oly’ sokat adtak és jelentettek a számunkra…még mindig kapaszkodunk!

Hol egymásba, hol a múlttá lett jelen életünk halandó emlékeibe, hol valami kreált ál- illúzióba, amely elrepít bennünket akár egy pillanatra is egy szívünkkel álmodott titkos világba. Nézz szembe önmagaddal egyszer: higgy és remélj önmagad felé Isteni kegyelmet! Várj és várj türelemmel… lelkedtől igaz szót és választ, de ne Istentől, hanem tiszta és valós önmagadtól! Legyél bátor végre! Emlékezz!