Csókkal megpecsételve

Indulnom kell! Előttem álló utam már kérlelően hívogat, de egy azon pillanatban marasztal. A szívem még az ágyadnak forró ölelésében álmodik. Lelkem önmagát vigasztalja, nem érzi elérkezettnek az indulásomnak idejét, még maradni szeretne otthonodnak mélyén. A szobádnak érzése két kézzel ölel és marasztal. Vágyainkkal megjelöltünk mindent, ami szívednek mélyén emléket őriz számodra. Otthonod- létednek kuckójában a szerelemnek mámorában merültünk el, még mindig ebben a csodálatosan egyedi, hűs óceánban ringatózik egymással lelkünk. Kiszakadni ebből az Édeni- mámorból, vajon ki akar?

Magamra öltve ruhámat készen állok az indulásra. A szemeidben a marasztalásnak ős- vágya lobban lángra, egyszerre könnytől áztatott, szerelmes tekinteted lesz utamon őrzőm és kísérőm. Kezednek simítása az arcomon, mint hűs, őszi naplementén egy elhulló falevélnek mélybe hullása, annyira lágy és finom. A hajadnak bársonyát simítom, arcomnak vonásai Téged idéznek fel. El sem indultam, de már most hiányodat érzem! Boldognak lenni Veled egy pillantásnak apró esőcseppje, annyira érezhető ennek a pillanatnak mélységesen egyedi íze. Ki vagy Te, drága Angyal, ki ennyire szeretsz és vigyázol rám?

Kezemmel az ajtónak kilincsét érintem, a kulcs a zárban roppan egyet. Ilyenkor a szívemnek is a legmélyén visszhangzik ez a fájdalmasan egyedi hang, ami jelzi számomra, hogy indulnom kell! Pirkad a hajnalnak égboltja, a fényben újabb utakat és érzéseket adok át a múltamnak és az emlékeimnek. Micsoda érzéseket és érintéseket éltünk meg együtt! Az érzékek birodalmának ajtaja hirtelen bezárul, mint régi könyvek megkopott lapjainak öreg emlékei. A szív mindig maradni akar, a lélek még el sem indult, de már visszavágyik! Hozzád, aki Édene és vigasza vagy létemnek! Életemnek ajándéka lettél a Teremtő Isten által, most és Mindörökkön- Örökké!