Boldognak lenni

Előttem fehér papír, régi tollam az asztalon hever. Írnom kellene szavakat, hogy elmondjam Neked az elmondhatatlant. Szívem az ajtó előtted, a lelkem a szárnyam, ami átkarol. Egyszerre hívlak és álmodlak mélyen magamban. Amikor alszol, én ébren vigyázok Rád. Nézlek és csendben hallgatok. Szívednek ritmikus dobbanása lenyomatként ott van a testeden, féltelek és óvlak: vigyázlak! Szemeimmel végig simítalak, tested szinte megremeg, mert még így is érzed a lelkemet.

Érzed a lelkeddel azt a törődést, amit csak én adhatok Neked: ikerlángod vagyok!  Hangod ős-emlékem, Szíved a tükör előttem, amiben újra felismerem egykori Önmagam. Érintésedben óceán hullámok simítása hullámzik, adsz, és újra adsz felém önzetlen Szeretettel. Lényedben fogantam és Benned élek ős- Idők óta. Éppen alszol, amikor írni kezdek Hozzád szavakat, amik aztán mondatokká és vallomásokká lesznek Szívedhez.

Testemben szívem nagyot dobban, mély-szerelme visszhangzik szerte szét a szobának néma csendjében. Gondolataim az ablakra rajzolnak egy színes virágot, hogy felébredve lásd, mennyire szeretlek Téged! Önzetlenül Szeretlek, önmagamat adhatom Feléd: a lelkemet. Igaz szavam, és néma Csodám vagy. Hangtalan is érezlek, érintésem nélkül is a lelkedben vagyok. Szárnyaimat magamra öltöm, Szívedhez hajolok közel. Dobbanásában visszhangként ezt a szót hallom újra és újra és újra: Szeretlek!