Szemeidben

Egy fényképet őrzök Rólad. Egy megörökített pillanatot, amelyben ott vagy maradéktalanul. Szíved a szívemnek oltárán, lelked a lelkemnek ős- Templomában várja azt a pillanatot, amikor újra megölelsz, és aztán Magadba emelsz. Magamban elrejtelek, féltelek és óvlak, némán, és szerelemtől áradó lelkem vad sodrású folyójának vízében elmerülök. Érezlek és hívlak lelkemmel. Téged várlak szüntelen!

Éjszaka van, mindent elborít az éjnek fekete függönye. Misztikus és egyben magányosnak tűnő pillanat kel életre. Hangodat felidézem mélyen magamban, egyszerre hallak és érezlek! Megfáradt fotelomnak ölelésében ismét álmodni kezd lelkem: Téged akarlak újra álmodni, mert lelkem nem tud sosem betelni Veled. Minden sejtedet, minden rezdülésed mostantól már bennem is él: újjászülettél bennem!

Lehunyom szemem, ettől a pillanattól kezdve befelé nézek, hallgatok, és még mélyebben érezlek. Várlak Téged! Ajtómhoz lépve megmarkolom a kilincset, ahol még érezni kezednek bársonyos lenyomatát. Itt hagytál egy apró, de annál mélyebb részt ismét Magadból. Ablakomhoz lépve érzem a leheletednek hűvös érzéki bársonyát, ami a Szívembe rajzolta szépséges nevedet. Szemeidben ott vagyok: Szívedben- Szívemmel álmot álmodok, lelkedben- lelkemmel szerelmeskedni hívlak. Őrizlek, mert így még nem szerettem Nőt, csak Téged!