Ölelésedben

Halkul a város esti dallama, csitul és aludni tér. Álmodni akarsz lelkednek mélyén, nem akarod az ébrenlétnek zajos hangulatát. Félve nyitod ki fényképalbumodnak lezárt oldalát. Rian a múltadnak jégpáncélja érintésed felett, kezedben halk sóhajok és érzéki érintések ölelkeznek és válnak újra egy pillanattá. Magadban rólam beszélgetsz, álmodik az utca fénye és eltompult zaja is Veled.

Minden álomba merült, de ilyenkor minden jobban él, szinte táncot lejt a szív egy magányos utca belső udvarának féltő árnyékában. Dobban a vér, lüktet Benned az élet, lángot vet szívednek legbelsőbb mélye, ahol titokban őrzöl engem. Féltésedben elmerülök, mint óceánba egy magányos hullám utolsó sóhaja. Szemeidben egy megcsillanó könnycsepp éppen alá hullni készül, de még nem engeded el magadtól, mert benne is érzed emlékemet, mindent, amit adtam Neked.

Ajtódhoz lépve megérinted a kilincsnek rideg és hűvös markolatát, érzed a kezemnek lenyomatát, amivel érintettelek, ahogy simítottam végig hajadnak bársonyán. Lehunyod ismét szemed, újra elmerülsz a lélek óceánba és átölelsz mélyen magadban. Nem engedsz, szorítasz egyre jobban szívedhez. Már a részed vagyok. Mindig is az voltam, életeken át. Minden időben az Időtlenségen át.