Vágyakozás és remény

Álmaidban messze jársz. Álmodsz, de lelkednek mélyén mégis ébren vagy és rám gondolsz éppen. Mennyi perc, óra, nap, hónap és év tűnt el szinte nyomtalan a múltnak árnyékába. Szívedben rajzokat őrzöl, amiket némán, hangtalanul festettél lényednek egyedi falára. Hol vannak azok a csodálatosan szép és tiszta évek, amelyekre esküt tettél egykoron? Mondd, hová lettek?

Fájdalmaiddal minden reggel farkasszemet nézel. Ébredésed keserű pillanata nem más, mint elmúló csalódásaidnak újbóli átélése. Egyik kezeddel a múltadba kapaszkodsz, a másik kezeddel a semmit markolod. Tenyeredet nyitva hagyod, ide szíveddel vágyadat rajzolod. Vársz rám szüntelen. Szemedben az elérzékenyülésnek könnycseppje, szívednek peremén a magányod várakozik Rád.

Ruháidban egyedi, érzéki illatodat hordozod, szívednek dobbanása egy jel, hogy élsz és éled megfáradt életed. Próbálsz mosolyt csalni gyönyörű arcodnak bársonyára, de még korai lenne ez a magányos nevetés, amit a világnak ajándékozol. Tükör előtt állva megcsodálod egész lényednek szépségét, büszke vagy Magadra! Lelkedben mélyén szomorúságodnak elhulló esőcseppjei rajzolnak jeleket szíved felé.

Indulásra készen állsz, lelkedben a vágyakozásnak ismerős, de mégis távoli érzése dalol egy egyedi dallamot. Kezedben egy megkopott levél. Megírtad, könnyeddel áztattad, de sosem küldted el. Vajon miért is tettél így? Talán félelmeiddel harcolsz lelkednek mélyén? Szíved tiszta, érzelmeid kavargó örvényében minden egyszerre jelen van: megfáradt múltad, reményekkel teli, vágyakozó jövőd és csalódásoktól átitatott jelened.

Ajtód előtt állsz, kezedben kulcsod, ami a bánatnak szoba ajtaját nyitja ki előtted. Lépéseidet már megtetted lelkednek ösvényeit járva minden éjjelen, mikor álmot látsz mélyen Magadban. Kezed az ajtónak kilincsén: megtorpansz, kivársz, várakozol, de miért teszed ezt jelen Önmagaddal, mondd? Ajtód nyílik és vele együtt lelkednek fátyla is lehull. Várok Rád. Üzentem Feléd szívemmel.