Letörlöm könnyedet

Letörlöm gyönyörű arcodnak elhulló könnyét. Látom és érzem, hogy ebben a mélybe hulló lelki- esőcseppben egész múltad és életed fájdalma benne van. Magad elé bámulsz: kérdéseid fala előtt állsz éppen és néma csendben válaszokat vársz. Talán mindennél és mindenkinél jobban egyedül érzed most magad. Némaságod, halk sóhajod visszafogott fájó dallama még szívednek húrjait pengeti. Dallama már messzire szállt és nem a lelkednek zenél: fájdalmával Beléd kapaszkodva húz a bánatnak mély szakadéka felé. Ébredj fel végre! Szólok Hozzád! Hívlak, és kérlek! Legyél hű végre Önmagadhoz!

Szívedet kinek őrzöd, gyönyörű Leány, mondd? Most várom válaszod! Kinek tartogatod lelkednek egyedi kincseit? Itt vagyok, megtaláltalak! Érezlek, látlak, hallom szívednek robaját: egyedüli dallam, tisztán dúdolom! Eléd térdelve arcodat érintem, simításomban minden érzésem benne van: lehet ennyire mélyen és jobban szeretni Téged? Most én kérdezek és Te válaszolj nekem! Elültettem Benned egy magot, önmagam szerelmének ős- magját, amely megfoganva lelkednek Éden- kertjében szárba szökken és rügyet bontva széjjelárasztja majd szerelmes illatát.

Elhalkult minden, az utca zajának tompa hangja egy ismeretlen és idegen dallamot küld felénk. Szívünkhöz nem ér el többé hűvös, jéghideg keze. Emlékeinken osztozunk éppen, itt állunk együtt a múltunk kapujában. Kezedet fogom és átölellek szorosan: egyszerre adok így reményt, hűséget és vallok Igaz- szerelmet Feléd! Szemednek könnyektől áztatott tavában önmagamat vélem felfedezni. Benned tükröződöm egész lényemmel, mert a részed vagyok! Hozzád tartozom! Mostantól az Idők- végezetéig, együtt mindörökké!