Nyári emlékek

Ágyam szélén ülök és kezemben fényképek. Elmerülök emlékeimnek áramló vízében. A tegnap már mögöttem, árnyéka kivetülve a szobámnak falára engem néz: így együtt hallgatunk. Érintésednek nyomait magamon hordozom, testem így emlékezik arra a pillanatra, mikor az Éden- kertjében éreztem magam. Halványulnak a nappalok, az este közeleg. Minden, ami éppen körül vesz, hirtelen érdekes álruhát húz magára. Talán a múltnak sebeitől van bennem egy visszafogott lélek állapot.

Este lett hirtelen, lámpám fényénél még jobban érzem, hogy a nyárnak képei mennyire egyedivé lettek az elmúló időben. Választhattam volna, de nem tettem. Kérdezhettem volna, de nem mertem. Érintettelek volna, de akkor még nem éreztem át szívednek mindent átölelő és dobbanó ritmusát. Önmagam tétovázása árnyékommá lett, így lettem egyszerre magamra maradt és félszeg, aki szívében Téged dédelget azóta is minden éjszakán. Ágyamra fekszem, az emlékek tengerén hullámzik egyedüllétemnek csónakja. Várlak és hívlak Téged.

Álomra hajtanám fejem, de nem teszem. Ébren álmodok, ismét lángra lobban lelkemnek minden kihunyni akaró tüze. Fények és árnyak egymással ölelkeznek, minden emlékezni akar lelkemmel. Szívemnek kapujában emlékeim lenyomatai festettek szépséges virágokat lelkemnek falára. Szerelmünk mezején már minden virágba borult emlékeim szépségétől. Tudom, Benned is jelen van egy soha nem múló érzés, hogy többek vagyunk annál, amit eddig megéltünk és átadtunk egymás felé!