Fehér Templom

Utakat keresünk és találunk. Álmokat dédelgetünk és álmodunk egymás felé. Érzéseket keltünk életre és érezni akarunk mélyen, talán annyira, ahogyan Ember szeretni sosem mert valójában! Emlékeket mentünk el lelkünk archívumába és emlékezünk egykori önmagunkra. Érintéseket idézünk fel és olyan csodálatossá lett pillanatokat, ahol a Szív és a Lélek már ismét kézen fogva öleli át szorosan egymást. Utak válnak elérhetővé, az életünk tettei és csalódásai mindenütt jelet hagytak, olyanok ma már így visszagondolva, mint útjelző táblák, amik próbálnak segíteni. Keresésünk legtöbbször magányos. Hittünk és reméltünk.

Az Angyalok felé küldtünk jeleket, amelyek a Szívünkben fogantak és a lelkünknek legmélyén ébredtek fel az eddig megélt mélységes álomból. A csalódások emlékei, mint éles kardok pengéi merednek felénk. Jelenlétük így jelzi metsző és igaz mivoltukat, emlékezni nem csekély felelősség! Életünk buktatói, mint kiszínezett, de időközben megkopott graffitik életünk falán kiáltanak felénk. A hangjuk néma, mert már régen elveszett. Jelentéktelenné vált, mint egy elhulló apró mozdulat, ami talán akkor szép és jó volt, de ma már megfakult emlékké szürkült a magány érzésében. Fehér templom a közelben van. Falai óvnak és védenek.

Reményekkel ruház fel akkor, amikor úgy érzem: minden elveszett! A toronyban a nagy harang némán várja a jelet! Hangjával töri meg a csendben megmutatkozó Örökkévalónak, hogy még jelen van, életünknek nem hiábavaló része és pillére. Az ajtaján belépve egyszerre éljük a múltat, a jelent és a ránk váró jövőt. Minden pillanatával hívogat bennünket! Ez az épület az a hely, ahol egy pillanattá lehet a megfáradt szívem és minden régi emlékem. Hittel lépek be ajtaján és megtisztulva, érettebb lélekkel járom tovább megkezdett utamat. Türelemmel várom mindig igaz szavát, ami elvezet oda, amit Szívemmel érzek és a lelkemmel akarok! Álmot- álmodni csak igaz és nyitott Szívvel lehet!