A Fényt várva

Ünnepre készülök a szívem mélyén. Meghatottan állok emlékeim archívuma előtt. Magam vagyok, magam. Az egyedüllétnek ajtaja előtt állok és kopogtatok ajtaján, bebocsájtást remélve az emlékek ős- kertjébe. Igen, talán nosztalgikus, de szívemmel emlékezni akarok, mindennél jobban. A múlt már tovatűnt, megtépázott szárnyait hosszú küzdelmeiben hátra hagyva végleg a Senki- földjére távozott. Maga után csak az elmúló Időt és annak emlék darabjait hagyta, mint útjelzőt, ami hozzá elvezet.

Szembenézéseim fájdalmas pillanatai nyitott tenyeremen pihennek. Ők is farkasszemet néznek jelen önmagukkal, közben felém fordulva engem is emlékezésre ösztönöznek. A jelen pillanatának erdeje talán sűrű és sötétséget mutat, de a belső Fény- Angyala rázza fel önmagát mély álmából és bont bennem újra szárnyakat. A felettem álló és bennem nyugvó Örökkévalónak halk suttogó, de annál bölcsebb szavai új utakat rajzolnak szemeim elé. Az életemnek megkopott vetítővásznán életem filmje pereg.

A magányt nem hittem és sosem vallottam! Sem a magam, sem az Örökkévaló felé! Magam járt utakon, megtépázott ösvényeken át jártam meg a vándorok beteljesített és felvállalt útjait. Magamban a Nap- fényét őriztem, az utam során az Angyalok- dalát dúdoltam, magamban- Rólad beszélgettem és Rád emlékeztem, mint mindig, minden pillanatomban! Éreztem és végül ismét egyedül maradtam, visszanéztem és sokszor magamba tekintettem. A lelkem mélyére, szívem tavába, ahol a tiszta szó maradt és a lelkemnek igazsága.