Árnyék randevú

Az árnyékunk már a saját fényképéhez készül elő, a lenyugvó Nap korongja a horizont felé tart, lassan minden megélt érzés az éjszakát várja, és aztán elcsendesül. A fény mindent beragyog, a lélek, mint őrzőnk és vigyázónk csak némán és hallgatagon áll és várakozik. Érkezésed pillanata már úton van felém. A szív sosem felejt, heves dobbanásával az életbe kiáltja belső fájdalmát. A fák lombjai megrezdülnek, érzik és átélik a jelen pillanatának változását, szinte a lombok halk rezgése is érzi a feszült várakozásnak hűvös, téli leheletét.

A gondolataink, mint régi moziknak vetítő szobájában a filmek, egymás után váltják egymást. Az élet- filmünk apró, de annál mélyebb üzeneteit magában hordozó pillanata szikrát lobbant a szívűnk mélyén. A várakozás sosem kétségekkel teli, mert szívből fakad. A kesztyűmet markolom jéghideg kézfejemmel, életemnek szikrája, ami lángra lobbant már felém tart. Gondolatok, emlékek sorfala rajzolódik ki előttem. Várok, és közben belül elcsendesedek, némán hallgatom szívemnek dobbanását. Üteme hangos, és zakatoló ritmusában szinte minden érzésem megelevenedik.

Megérkezésedre vártam és elérkezett a pillanat. A feszültség már nem terebélyesedik, mint nyári vihar előtt a hatalmas bárányfelhőknek sötét oldala. A jéghideg időben felmelegedek belső őrtüzem által, aminek szikráját éppen Te hoztad el nekem. Némán állok és hangodra várok, hogy csengésével üzenjen felém. Hallgatásodnak néma szavai visszahangoznak lényem titkos barlangjának falain át a szívem felé. Életünk együtt megélt régi pillanatának érzése újra megtalált, kérdéseit már nem ismételgeti felénk. Szívünk érez, a lelkünk csendben mosolyra fakad, a kezünk egymáshoz ér. Megtalálta egymást újra az a két Angyal, aki az életnek Örökkévaló- pillanatában egymásba újra hazatér.