Tisztulásra várva

Az életnek kapujában állva megtorpanni látszik egy élettől duzzadó pillanat! A sietségnek és a lassú ébredésnek furcsa elegye keveredik lelkünkbe, mint méreg a kígyó marása után. Egyszer túl lassúak, máskor túl gyorsak vagyunk létünk erdejében gyalogolva.

A várva várt és remélt ösvény megtalálása még várat magára. Alázattal a szívűnk legmélyén újra némán, lehajtott fejjel magunkba fordulva hallgatunk. Vágyainkat jó mélyen elrejtve lelkünknek hűs pincéjében még reménykedünk egy végső ébredésben.

A látszat és a valóság egymásba hajolva átöleli egymást és előttünk szerelmeskedik. Porba hullt emlékeink romjai között keresünk egy új reményt, ami talán erőt adna ahhoz, hogy tovább lépjünk életünk ösvényén.

A lelkünk már nem dalol nekünk egyedi dallamot, a szív mély hallgatagságában a lélek ablakán éppen kitekint a reménytelennek hitt jövő felé. A múlt még mindig jelen van! Előttünk áll teljes valóságában, ránk szegezi hűvös tekintetét.

Árulása felénk ma már teljességgel valódi felismeréssé lett, de ezek után örökre eltűnt a meghitt és őszinte bizalom! A léleknek szobái üresen állnak. A falak némán és hallgatag módon beszélnek számunkra érthetetlen szavakkal átszőtt mondatokat felénk.

Mindenben a megfáradt magány ébred fel és követel magának egyedi jogokat. Élet, teljesen másnak hittelek! Gondolataimban csalódássá lettél! Elhagytál, megfáradttá tettél, elejtettél és végül porba hulltam! Mivé lettek ígéretes és hangzatos szavaid? Mikor hazudtál nekem?

Azt mondják, mindig van tovább és tovább, sosem szabad feladni! A megtisztulásnak zuhataga előtt állva újból érzem, hogy megint van remény! Te is voltál elesett, magadra maradt, megfáradt és önmagadban mélyen csalódott és végül porba hulló. Meg tudtál bocsájtani igazán önmagadnak?

Egy lettél azon mondatokkal, amiket ígéretként a zuhatag előtt állva megtettél önmagad felé? Legyél alázattal teli és igazán, szívből és lélekből fakadóan őszinte végre, de nem csak magad, hanem az Örökkévaló felé!