Arc nélkül

Az életünk szobájában egyedül vagyunk. Vágyakozunk, álmot álmodunk múltunk felé. Bohém évekre nevetve emlékezünk, szerelmekkel fűszerezett életünk megállóiban könnyeket hullatunk hangtalan. Valótlanságokat látott a világ rólunk, hamis képeket torzan vetített elénk a létezésnek mozijában az esti előadás. A mozi vászon már megfakult, de a vetített képen a színek frissnek és élesnek tűnnek. Már nem igazak többé!

Magányos esti sétáink csendben kérdeztek lelkünktől olyan mély és érzékeny kérdéseket, amiket a nappal tündöklő, fénytől beragyogott aranyában kérdezni nem mertünk volna soha! Féltünk! Titkolózásaink a lelkünk legmélyébe megfásult jeleket karcoltak. Üzenetei lettünk az elmúló évek néma, sokszor hangtalan jelenvalóságának. Áldozatai lettünk önmagunk vívódásainak! Az út, amin jártunk lassan elkopott és önmagába hullva egy emlékké fakult és végül porrá lett.

A válaszok még nem érkeztek feltett kérdéseinkre. Várunk és reménykedünk, újra és újra. Kezet nyújtva a jelen pillanatának eltűnőben vagyunk önmagunk múltjától, akár a felszálló köd egy frissen ébredő hajnalon. Eszmélésünk kegyetlen pillanattá lett, ami egyszerre fájdalmas és törékeny. Szemeink mélyén még talán látni azt a kicsi szikrát, ami egykoron a lelkünk mélyén tüzet lobbantott életre. Akkor még égtünk, valóban lángoltunk!

Éveink elmúltak, saját magunk rabszolgái lettünk! Későn érkezvén házunk elé, már felmenni sincsen kedvünk. A fájdalom jéghideg keze már újból arcunkat simogatja. Érintése mindent fagyossá tesz, érzéketlen pillanatok börtönének kapuja vár ránk! Elfáradva, megroppanva már semmit sem akarunk! A hangok már nem igazi dallamok. A kérdések már nem igazságtól duzzadóak, mint egykoron. Hallgatag magányunkból ismét menekülni próbálunk! 

Arcodat felvállaltad valaha? Mertél igazán Önmagad lenni? Őszintén kérdezlek! Felelj, vádolj vagy öleljél át, mert jelen magányomban már elvesztem. Útvesztővé lett jelen életem! Bolyongok nélküled! Gondolataimban jársz, sétákra invitálsz az elmém világában. Kísértesz, szólítasz, magadhoz ölelve érezteted velem szívednek dobbanását! A valós életben mindezt miért nem tetted meg felém? Az arcodnak vonása megfakult bennem. Elhalványultál mélyen a szívemben.

Kérdéseidben már nincsen jelen a szeretet. Kezeidben az érintésnek hűs borzongását érzem. Mivé lettél elmúló éveid alatt? Arc nélküli lettél! Ezzel a jelen pillanata előtt végérvényesen leszerepeltél! Igaznak hitted magadat, de valójában volt valaha igaz Hit benned? Álmok nélkül álmodni halálos, ugye tudod? Nézlek Téged mélyen magamban, egy megkopott lelki oszlophoz dőlve. Hangtalanul egy könnycsepp éppen alá hull a jelen pillanatában, már minden mindegy, elmúltál bennem.

Mivé lettél, mondd egykori önmagad fogadalmával együtt? Indulnom kellene, de valami mégis visszatart! Küldenélek, de abban a pillanatban visszavárlak! Megtagadnálak, de ebben az életben már örökre belém égtél. Nem tudlak elengedni! Gondolataidban hol jársz, merre vagy? Vagyok még álmaidban egy villanás, amely megérinti magányossá lett lelkedet? Mire vagy éppen kire vágysz? Miért nem tudsz igazán őszinte lenni? Miért oly’ nehéz ez számodra? 

Az otthonnak egyedi érzése hívogat. Az ajtón belépve ma már tudom, hogy mi vár rám, nincsen bennem elvárás, de remény és megbánás az igen! Érintésed hiányzik. Várlak, hívlak minden pillanatomban. Arc nélküli létednek vigasztalhatatlan fájdalmával együtt. Gyere haza, kérlek és feküdj le mellém! Érezzél engem, mint egykoron, szólíts és lobbants lángra minden éjjelen. Keress vigaszt bennem, legyél őszinte felém, legalább most az egyszer ebben az elmúló életben úgy, mint még soha!