Elhagyott szívünk

Egyedül vagyunk minden mozdulatunkban. Születésünk pillanatában valami életre kel általunk és egy örök jelként él tovább. Bennünk ölt testet az elmúló idő minden mozzanata. Általa váltunk halandóvá, az angyalok kertjéből kilépve magunkra maradtunk emberi létünk belső-lelki magányában. Hallottad valaha igazán mélyen szívednek dallamát? Figyeltél nagyon őszintén a lelkednek hívó szavára?

Megtettél önmagadért mindent egykoron? Itt és most boldog vagy szívednek minden féltve őrzött titkával? Mit őrzöl ennyire mélyen magadtól és a világtól elrejtve? Az álmaidat megálmodtad és dédelgetted mindig magadban! Vártál és vártál szüntelen, reménytelenül valakire vagy éppen valamire? Mire is igazán? Tudod a valós és egyetlen egy választ? Mit tettél önmagad ellen a múltban?

Mondd, valóban akarod tudni a választ? A jelen pillanatában állsz, az idő csak múlik szüntelen. Életednek javán túllépve, elmerengve csodálkozol önmagad bűnein, féltve őrzött titkaid remegve őrzöd és dédelgetve rejted magadban el. Vársz egy pillanatra, ami talán sosem jön el, mondd van ennek értelme? Élj végre igazán! 

Azt hiszed, hogy csalódásaid a végére értek, de tudd: a jelen világ nem így működik! Boldogságot reméltél és vártál valakitől, de az álom, amit róla elhittél és elhitettél mélyen magaddal már apró szilánkokra tört a lelkednek legmélyén. Ki Ő valójában, aki ennyire sok sebet égetett beléd? Magadhoz szólsz újra, szívednek bezárt kapujában állsz magadra maradtan.

Féltve markolod a lelkednek ürességében azt, amit valójában érezni csak a szíveddel lehet igazán! Végig azt hitted, hogy kincseket találsz a szív kapuján átlépve, de csak az üresség az, ami Neked kijárt! Újra csalódtál? Mit reméltél ennyi megfásult év után? Magad után minden romokba hever, porrá lett az is, ami biztos alapokon állt, de a Tiéd sosem lehetett! Mit vártál még ezek után?

Megbocsájtást? Újabb szerelmet, ingyen osztott érintést egy megfáradt szívtől? Mi az mi boldoggá lehetne még Benned? Az idő elmúlását látva lassan eljár felettünk az élet. Néma tanúi vagyunk önmagunk lassú elmúlásának. A szem íriszén a fény lassan eltűnőben van, a hangok sem igazak többé, de még mindig csak várunk és várunk, vágyakozunk egy sosem jött szerelem felé.

Igaz szót mikor mondtál magadnak? Mondd, mikor voltál igazán őszinte? Voltál valaha? Az életedben minden jeleket rajzolt létednek falára. Ecsetvonása lettél az elmúló időnek, önmagad színeivel színezed a jelen pillanatát egy elmúló pillanatból így örökkévalóvá! Testedben feszengve még mindig boldogtalannak érzed és éled meg önmagad!

Tárd ki végre szívednek kapuját és vedd fel eldobott szívedet és szeresd végre önmagad! Megbocsájtást vártál és most eljött ez a várva várt pillanat! Élj, merj végre látni, érezni, élni minden érdek nélkül! Őszintén! Megtett lépéseid a múltban maradtak, jelen tetteid még frissen élnek minden rezdülésednek valóságában. Életeddel ne játssz halálos játékot, inkább térj vissza szívednek belső forrásához!