Újrakezdés

Újrakezdés.

Ami tegnap még mindent jelentett, az ma már sehol sincsen jelen! Pillanatok változtak dermedt jégcsapokká és lehelletükben már a múltnak sóhaja szól felénk. A széken ülve magunk elé bámulva kezünket tarkónkon összefonva a szobánk falának megszokott színét bámuljuk. Kérdéseink sokasodnak lelkünk mélyében, de az elfáradt és meggyötört pillanatok után már ez is nehéznek és fárasztónak hat, kérdezni Önmagunk felé! Válaszokat adtunk és kaptunk.

Azt hittük, hogy minden kapott szó igaz? Ismét besétáltunk a vélt lélektársnak kegyetlenné lett, zsarolt és erőszakos arénájába, ahol magunkra maradtan kell lelkünk igazáért élet-halál küzdelmet folytatnunk hős gladiátorként. Minden szó, amit kaptunk sebeket ejtett. Minden kérdés visszagondolva számunkra volt fontos igazán, semmitmondó válaszokat kapva ezek után. A küzdelem, ami nem volt egyenrangú a két fél között, tisztátalansága miatt már az első pillanatában porba hullt és magalázottá vált!

Miképpen lehet nemes harcot vívni egy olyan silánnyá lett emberrel szemben, ahol a léleknek fellelhető nyoma még apró nyomokban sincsen jelen? Komoly és nagyon nagy mélységeket magában hordozó kérdések ezek, melyekre nem várunk választ mert tettében, amit felénk elkövetett minden aljassága benne volt! Megvívtuk harcunkat! Sebeket kaptunk és lehet, hogy ejtettünk, de tisztulni kell a léleknek mélyén! Ez a legfontosabb most mindenek felett!

A legfájóbb felismeréseink egyike az a mély döbbenet, amikor feleszmélünk önmagunk féltve őrzött mély álmából és rádöbbenünk arra, hogy kígyót melengettünk önmagunk keblén. A csend és az újdonságnak ható egyedüllétnek jelen pillanata tisztulást indít el a szívünkben. Ilyenkor nem kellenek szavak! A jelen újjászülető tisztasága sebeket kötöz és ápol, hogy így a lelkünk gyógyulás mihamarabb végső és teljes formát öltsön. Azok a pillanatok, amik egy közös múltként jelentek meg eddig az emlékeinkben, hamarosan egy elfeledett mozzanattá lesznek. Semmivé válnak! Porba hullnak.

Minden, ami maradandó és általunk Öröklétű, az a Szeretetnek igaz megmutatkozása! Csendben lenni jó, harmóniát elültetni a lelkünknek mélyére megható és felszabadtító érzés! Engedjük megpihenni szívünknek megtépázott és elfáradt madarát, hagyni Őt, hogy új fészket építsen! Engedni a lelkünk valós természetének azt, hogy kibontsa önmaga új, frissen megfakadt rügyeit. Szülessen meg újra és ragyogjon bennünk! Életével szeressen és tápláljon minden szívdobbanásunkban! Érezze azt, hogy mennyire szükségünk van Reá! A szívnek hangjai bár halkan szólnak, de az Örökkévalóban visszhangzanak! Általunk, rajtunk keresztül és mindenek felett! Örökké!