A múltunk árnyéka
A múltunk árnyéka. Valamikor régen reményekkel teli pillanatként ragyogott a lelkünknek mélyén! Egy régmúltban felejtett pillanat éppen kopogtat a jelenben megélt magányunk nyikorgó ajtaján. Tétován és meglepetten állunk fel fotelünk kérlelő öleléséből. Minden önbizalmunk egy pillanat alatt porrá lesz a váratlan és meglepett izgalomtól. Ajtót nyissak a múltam hosszú utat megtett, megtépázott utasának, aki éppen lakásom előtt bebocsájtásra vár? Mi ilyenkor a jó döntés? Mit szeretne a lélek és mit akar a szívünk? Vajon helyes döntés létezik ezen pillanatokban?
Tétován, félig remegő térddel elindulni kell az ajtónk felé. Oda érve megtorpanunk hirtelen! Titokban talán abban reménykedve, hogy ajtót nyitva nem áll ott senki, elménk furcsa, múltba vágyódó játéka ez csupán. Egy önmagától elfáradt illúzióvá lettünk! Egy kábultan éledni akaró, de reménytelen sóvárgássá roppantuk össze múltunk súlya alatt! Kezünk hideggé lett és egy azon pillanatban izzadni kezd! A jéghideg verejték tenyerünk belsején a félelemnek a végső szembenézéstől való riadtságát jelzi éppen. A kezünk az ajtó kilincsére fonódik, mint egy hínár, ami gúzsba köt, és nem enged hirtelen szabadon!
A lélek még várakozik, a szív hallgat csendesen. Minden elhalkulni igyekszik és váratlanul megtorpan velünk együtt az elmúló Időnek faliórája. Ajtónk nyikorogva roppan és megnyílik a jelen pillanata felé! Megdermedve állunk meglepettségünk hűvös és érzéketlenné lett zuhatagában. Az ajtónk előtt nem áll senki! Mi ez az egész? Mi történik éppen? Valóság az, amit élünk és tapasztalunk vagy csak egy álom, amely utat törve lelkünk felé a szívűnkben bontotta ki elmúló önmagát? Kinézünk ajtókon kívülre, keresve valamit vagy valakit, aki talán emlékeztet arra, akit éppen a múltunkban felejtettünk.
Pillanatra megremegünk, kezünkkel még erősebben markolva az ajtónk kilincsét. Gondolatok törnek felszínre váratlan ijedtséggel. Minden elhomályosulni látszik egy hirtelen pillanat által és szinte életre kelnek a múltunknak régi, megkopott filmjei életünk megfakulttá lett vásznán. Az emlékezésben újra fiatalokká lettünk, egy pillanat által a régmúltban evezünk akkori boldogságunk csónakján. Repít bennünket a széppé lett érzéseink feltörő hulláma. Egy érintés, ami életre kelt bennünk, minden fájdalmat elhomályosít. Jó emlékezni, akitől kaptuk! Mindenre, de közben senkire!
A folyosó néma csendjét egy idegen hang rombolja szét! Egy bejárati ajtó halk moraja robban fel csendünknek meghitt mezejében. Újra a jelen pillanatában vagyunk! Hátrább lépve ajtónk küszöbén a kezünkkel bezárjuk lakásunk ajtaját. A múlt kint maradt! Döbbenettől megrémült arccal ismerjük fel, hogy életünkben először sikerült ezt a pillanatot megtalálni és megszeretni! Barátunkká lett! A felismerés, amely életre próbál kelni még ijedten és félve keresi új helyét. A valós életösztöntől vezérelve arra invitál bennünket a jelennek valósága, hogy jól megszokott, öreg fotelunkba helyet foglalva nézzünk szembe újra önmagunkkal!
Kényelembe helyezve fizikális testünket a lelkünk szólni kíván: megérzése, megtapasztalása Tanítássá lett az elmúlt pillanatokban! Felismerésünk legnagyobb titka abban rejlett, hogy a Szív és a Lélek őszinte Szeretetével adtunk lehetőséget múltunknak, hogy jóváíródjon bennünk, hogy végre újjászülessen! Megbocsájtani minden gondolatunkat, amelyek egykoron megalázóak, érzéketlenek és bántóak voltak csak tiszta Szívből lehet újra életre kelteni! A lélek várt éveken át! Meghatódottsága és megfakadt könnyei a jelen pillanatának őszinte, megbocsájtó Szeretetét adják vissza maradéktalanul. Valami a végére ért! Egy megtépázott múltnak, egy soha el nem múlónak hitt és vélt borzalmas lelki fájdalomnak a tébolyodott, útvesztők tengerén hánykolódott bolyongásai végül is partot értek!
A múlt megtisztult ismét! A léleknek elhulló könnyeiben minden tisztára mosta magát! A néma csend elhatalmasul ismét körülöttünk! A falióránk elüti az egész órának jelenvalóságát, szinte jelezve így lezárult múltunknak újjászülető jelenét. Megváltásra vártunk, de csak önmagunk romos tengerén magányunkba bele roppanva hajóztunk partot sosem érve. Az ablakunkhoz lépve egy madár száll fel hirtelen a párkánynak vékony szegélyéről. A múltunknak madara! – merül fel bennünk a gondolat. Megfáradtan, de egy belső mosollyal ismét tudunk önmagunkkal újra farkasszemet nézni! Tisztának és nem megtépázottnak élve így meg jelen önmagunkat! A végső szembenézés végre megtörtént a lelkünknek mélyén! Minden emlék egy Igaz gondolattá nemesült!