Ki vagy Te, ki mellettem élsz?
A lány szótlanul ült ágya szélén. Ébredésének utolsó mozzanatában volt jelen és lélekben egyensúlyozott. Ott, ahol az ébrenlét első fénysugara az éppen elmúlni készülő éjszakával együtt próbál életet menteni magának. Magányos pillanatok ezek mert a nappal Fénye mindent beragyogni készül, az Angyalok nyitott szárnyakkal intenek ilyenkor felénk! Az ágyunk melegsége eltűnőben van már, a hitvesi ágyra régóta árnyék vetül.
A szerelem madara már nem találja fészkét! Mindent megtagadott a lány, ami a múltban volt! Miben reménykedett még? Az igaz társnak hitt és vélt Férfiú még önmaga álmaiban van jelen. Kettejük között nem csak percek és pillanatok alkotnak ma már gátakat és acél falakat, hanem az elmúlt érzelmek sűrű szövésű hálója is! A lány a szemeit próbálja szoktatni a reggeli fényhez, a kezével a függönyt érintve az ablakon át az utcának emberét pillantja meg, egy fáradt mosoly jelenik meg megfásult arcának vonásain.
A szeretett Társ mozdulatlanul fekszik és álmodik, de vajon miről vagy éppen kiről? Merül fel a lányban. Sok minden megrekedt az elmúlt éveikben, amit hol jól, hol rosszul kezeltek vagy oldottak meg. Ki a felelős a megélt hibákért? Ki mondta ki a helytelen szót egy nagyon fontos döntési folyamatnak is a legvégén? Kérdések és kétségek gyűlnek és sorakoznak ágyunk körül, szinte egy gyűrűt alkotnak, szorítva ezzel egy hurkot nyakunk köré.
A megélt izgalmakon túl a tárgyi emlékek azok, akik próbálnak enyhíteni a lélek fájdalmán. Önmaguk keretein belül őriznek egy villanó fénybe merült képet, amin a lány és a Férfiú van jelen. Milyen szép is volt akkor az éppen életre kelt pillanat őszinte jelenvalósága. A Férfiú éppen ágya oldalának pereméhez hajtja fejét, még mindig mélyen álmodik! Önkívületében az álmok világát erősíti. A lány érintésre hajló keze a Férfiú felé haladva hirtelen megreked, már nem szívből fakadó ez a mozdulat!
Kéretlen, kelletlen, magányos, magára maradt és jéghideg lett ma már az élete! A lány arcán egy néma könnycsepp hull alá a pillanatnak feszült mélységébe és rajzolja fel önmagát lélekben megfásult arcának sivár tűzfalára. Valami elmúlt, tévútra szaladt szinte észrevétlenül! Mondatok, amelyek régen ragyogtak, önmaguk árnyékává lettek! Egy pillanat alatt minden a mélybe hullt! A kettejük közös Szeretete már csak egy elhullt falevél, aki a múltjából élve próbál a jelenben létezni, teljesen reménytelenül!
A testi vágy egymás iránt a jéghideg pincének hűvös leheletét hozza el feléjük, már egyikük sem akar, és nem kíván gyönyörű és egyedi vágyakat meríteni és megélni. Ez a tűz is elhamvadt! Mi maradt még? A lány az utolsó könnycseppet is elmorzsolta szemeinek könnyben úszó sarkából és a tükör elé lépett. A Férfi, aki még most is mellette van ma már egy megfáradt teherré lett a számára! A tükörbe nézve a lány szembesült jelen Önmagával: a szembenézés testet öltött!
Kilépni egy elhalt kapcsolatból egy döntés eredménye! Megnyugvás és egy hatalmas teher letétele! Megváltása a múltnak és a jelen pillanatának. Élnem kell, mert ez így már nem élet, csupán egy rommá lett vegetáció, gondolta a lány. Mikor ezt kimondta: felszabadult! A szemében lévő könnycseppek felszáradtak és visszatükrözték a ragyogó Napnak függönyön áthatoló sugarát. Van miért tovább élni! A Szívednek kapujában állsz! Lépjél végre Önmagad felé! Tedd meg ezt a lépést, tartozol ezzel Önmagadnak!