Csalódás után

Miben hittél igazán a szíved mélyén? – mondd el nekem. A tegnap lenyomata már elhalványult és elvesztette tisztának hitt és igaznak vélt sorait. Hová lettek leírt szavaid? Hová lett Ő, aki írt mindent felém: szép szavakat! Hit és remény élt bennem ez idáig. Mondjátok régi emlékeim, mivé lettetek? Hol vagytok csodaszép szavak? A Szívnek és léleknek szólamai egymástól elválaszthatatlanok! Mindenben Őt keressük: az Igazit! Azt, ki megmutatja lelkünk mélye felé vezető valós és egyetlen ösvényt, ami aztán végérvényesen hazavezet!

Hazatérni önmagunk oltára felé nemes cselekedet! Felemelő és egyben magasztos! Micsoda szavak! Viszont a tettek és cselekedetek hová lettek? Miért állunk még most is megsebzetten a jelenvalóságnak ezen  pillanatában? Kik vagyunk mi egyáltalán? Mivé lettünk a hűtlen szavak hatására? Elvesztünk a magányában. Mire vagy éppen kire várunk még? Önmagunk igaznak vélt szavait kutatjuk mélyen a lelkünknek legmélyén. Aki keres: az talál! Mondja a régi bölcs mondás, amit magunkban őrzünk már évszázadok óta.

A szívűnk fájdalma néma szóban éli meg önmaga fájdalmát. Belülről rándul egyet az elvesztett érzés önmagunk felé és végül roppan a Szívnek összetört ajtaja. Ma már senki sem remél! Valamikor a kezdetnek kezdetén lobbanni látszott egy tűz. Mivé lett? Parázsló hamuvá porladt, ennyi maradt belőle végső és magatehetetlen magányában. Emlékei széthulltak mindenfelé. Millió pillanatot hívtunk együtt életre és rajzoltunk fel öröknek hitt jelként az életünknek végtelen boltozatára. Mivé lettünk ezen megtapasztalások ellenére is?

Azt hittük, hogy az őszinte szó kötelezettség arra, hogy még igazabbá legyünk. Öntudatlanul hazudtunk egymásnak, de legfőképpen önmagunk szívének álmodtunk egy hamis álmot! Önmagunk árnyéka vetül minden együtt megélt érzelemre. A múltunk próbál menekülni és végül elbújni. Mondd, hová is menekülsz Te, aki végleg elhulltál önmagad felperzselt mezején és elbuktál létednek hanyatló hajnalán. Ébredésed ma már egy elmúló pillanattá lett és mélybe hullt szívednek megdermedt kövével. Mindened elveszett!

Boldogságod elmúlásában lassan felőrlődtél. Hirtelen emlékeid is megcsalnak és magadra hagynak. Ez az elbukás utolsó pillanata! Az elporladt érzelmek hűvös leheletét tarkódon érzed, mint jéghideg acélpenge simítását. Borzongva beleremegsz a jelen kegyelemvesztett pillanatába. Feladni készülsz egy soha el nem kezdett pillanatot, amit csak mindig dédelgettél és őriztél magadban. Annyira féltetted és rejtegetted, hogy végül így veszítetted el! Elbuktál? Azt hiszed, hogy örök vesztessé ítéltetted magad? Miért nem nézel a szíved felé? Miért nem hallgatózol a lelkednek suttogásának irányába?

Vajon mitől félsz? Attól, hogy az igazságnak szava mindent felperzselve benned és kiégeti a létezésednek minden eddigi szennyét? Ettől félsz? A tükörben egy arckép nézz vissza Rád! Mereven bámulod önmagad tükörképét. Próbálod érteni a megérthetetlent. Érezni akarod azt is, ami sosem lehet már a Tiéd! Önmagadat kötöd gúzsba újra és újra, tehetetlenséged árnyéka ismét Rád vetül. A múltadnak ígért szava ma már semmit sem ér. Próbálkozz újra és újra és nézzél szembe legalább egyszer őszintén jelen önmagaddal! Ébredésednek késői éjjelén.