Az életünk vitorlása

Életünk során vágyak lobbanak bennünk. Érzések, egyéni gondolatok. Álmok érnek érett gyümölcsé vágyakozásaink forró nyarán. A lélek szállni kíván. Keresni új pillanatokat akarunk, melyekben ismét megismerhetjük létezésünknek egy teljesen új, eddig ismeretlen arculatát. A bennünk élő mély lélek-óceán hívogat bennünket. Érintése, mint a szellő a tenger hullámai felett, siklik el arcunk elött és így simogatva hív minket egy új útra. Felkérése ez az életnek? Elindulni egy teljesen új felé, megszokott életünk eddig megélt pillanatait magunk mögött hagyva, nehezen indulunk.

A múltunk belénk kapaszkodik! Gondolatban már elengedtük, de a szívünkkel még nem. Ragaszkodunk! Persze, ezt is kell, de nem minden esetben szabad ezt tennünk, mert így béklyónkká válhat. Az életnek jelenében a lélek belső óceánján már hullámok táncolnak, hangjuk ritka módon zenél. A kikötő ebben az esetben nem más, mint a léleknek legmélye. A belső mag, mint szárazföld a külső létben, úgy vigyázza szívünk vitorlását. A kikötőben érzelmeink alkotnak jeleket. Minden érzésünk egy-egy vitorláshajó.

Sorban állva ringatóznak a lélek-óceán csillogó vizén. Melyik várakozó vitorláshajó a miénk? Mindegyik vagy talán egyik sem? Ilyenkor egy pillanatra megállva érezni kell az emlékeink hűvössé lett illatát. Befelé tekinteni még jobban, mélyen a szívünk partjai felé. A vitorlások, amikből választhatunk – indulásunk pillanatában- nem mások, mint lelkünknek egy-egy újabb álmai, amik életre és útra készen állnak. Várakoznak és remélnek. A döntés mindig nehéznek tűnik, de a szívünk már réges-régen döntött helyettünk.

A közeli világítótorony jele mindig ugyanazt a fényt küldi felénk, amit megszoktunk tőle, sok-sok elmúló éveink alatt. Vitorláshajónkhoz lépve megnyugodni látszik a feszült belső izgalom. Ettől a pillanattól kezdve már nincsen többé visszaút. Indulni kell! Vitorláinkban a léleknek hűs szele kavarog és duzzasztja őket kövérré, erőt adva így annak, hogy elkezdődjön egy zarándokút. Mindenkiben munkálkodik egy bizonyítási kényszer. A vitorláshajónk fedélzetén kétségek bukkanak elő a múltnak régi szekrényéből, recsegve nyílik a jelen pillanatának ajtaja.

Egy kérdés zuhan a földre és lábunk elött hever hirtelen. A lelkünk keze utána kap, de elkésetté lett a pillanat: a titkolt kérdés földet ért. Első reakciónk felvenni és megérinteni. Valóban ez a helyes tett vagy cselekedet? Ne a szemeddel érintsd meg, hanem a lelkednek kezével és akkor tudni fogod az igazat. Az igaznak valós válaszát. Érezzél át mindent! Indulásunk dagadó vitorlái feszesen lobognak a lelkünk szelétől duzzadóan. Indulni kell, az idő elérkezett! Mosoly fakad arcunk szegletében. A szív is elmosolyodik ilyenkor.

Erre a pillanatra várt! Felfedezni kell mindent, amit eddig nem ismerhettünk. Az út helyes vagy éppen helytelen mivoltát az útnak szépsége dönti el. Minden útban ott van egy tanítás. A vitorláknak tartó kötelébe kapaszkodva, elvágom a parthoz feszesen és görcsösen kapaszkodó múlt utolsó szálát is. Jobb lesz ez így. A lélek partjának és az utazónak is. Vitorlásunk önmaga szépségétől ragyogva siklani kezd a lélek óceánjának végtelensége felé.

Nincsenek határok, sem korlátok többé! Szabadság és önfeledt mámor furcsa elegye járja át lényünk minden apró zugát. Belső lényünkből fakadóan szabaddá lettünk! Ismét saját ösvényünket járjuk! A vitorláshajó most a testünk. Ő általa teszünk lépéseket egy új és szebb jövő felé. Önmagunk lelkének tengerén örök átutazók vagyunk. Így leszünk eggyé mi és az elmúló létidő. Halandóvá lettünk születésünkkel. Szabad vitorlásunk kormányosaként viszont így válhatunk újra hallhatatlanná szívünk fényében, a léleknek ragyogó, hullámzó tengerén.