Az idő

Kitalált vagy valóság ez a különös, de mégis magának való különc szó: idő! Létezése egy álomra épült. Félig igaz szellem rajzolata az égbolton mindannak, ami életre hívott bennünket, embereket. Életet adtunk neki és hatalommal ruháztuk fel Őt. Talán túl nagy kegy volt ez a részünkről? Minden jó cselekedet a tisztaságából fakadóan az ellentettjébe fordulhat át és kész is a baj, nincsen többé visszaút! Az idő önmaga útját kezdte el járni. Minden másodpercével átjárja emberi testünk minden apró, de annál jelentősebb sejtjeit.

Velünk kel fel és velünk éli meg az esti elalvás pillanatának lemondó, de annál mélyebb tartalommal megmutkozó ritka pillanatát. Az idő egy elhalványuló és lemondásra hajló pillanatban bűnössé lett önmaga létében. Megfeledkezett az emberben helyet foglaló gyarlóság esendőségéről. Túl őszinte volt felénk és ez okozta vesztét! Az emberi létforgatagban bűnösnek kiáltottuk ki! Mindenért Őt okoltuk és talán ma is ezt tesszük. Mindent a múló időre fogunk! Ő az oka azon sikertelenségeknek és csalódások egész sorozatának, amik mély sebet ejtettek egykoron szívűnknek legmélyén.

Az idő nem menekül önmaga fájó és elhibázott múltja elöl. Mi emberek szinte minden pillanatunkban ezt tesszük. Belénk ivódott ez a magatartásforma, mint egy megrögzült kényszercselekvő mozdulat, hogy futunk és menekülünk múltunk elöl! Az emberi életben minden határokhoz van kötve. Élet és halál is. Pedig az Ős pillanatban életre kelt hallhatatlanságnak időtlen lenyomata a mai napig bennünk él és jelen van. A lelkünk legmélyén. Minden szépséget magunkba rejtve, hordozunk súlyos terheket, amiket talán nem kellene.

A megtisztuláshoz egy mozdulat is elég. Az idő erre ad nekünk újabb és újabb lehetőséget, majd utakat és pillanatokat, hogy tisztuljunk meg végre önmagunk múltjának sötétjéből a jelen villanó fénye felé. Idő…aki barátságodat adtad volna felénk, ma már fanyar és keserű mosollyal az arcodon, ridegen és érzelmektől mentesen várakozol. Némán és lehajtott fejjel állva, önmagad múltján túljutva aggódva figyelsz bennünket, embereket. Elveszett a bizalom. Vajon hová lett?

Mint megannyi pillanat, amelyben ott volt a megváltásnak szakrális és felemelő pillanata! Az elmúló évek hónapokká majd hetekké lettek. A mindennapok órákra bontják le létezésük jelenét. A megmaradt pillanatok romjai felett másodpercek keresnek kiutat önmaguk útvesztőiből. Elmúlt egy lehetőség ismét! Megtanulni kellene és nem feladni a reményt! Egy jobb életről titokban álmodva, szívünk mélyén őszinte hittel és bizalommal fordulunk az ébredő hajnal első fényei felé.

Lelkünk éhes rá, hogy a tiszta fénybe elmerülve tisztulhasson végre! Ébredj idő és mutasd meg újra igaz és valós arculatodat! Barátságot ajánlunk feléd, mi emberek, mint ahogyan egykoron Te is egyszer már megtetted ezt felénk. Visszalépve a múltnak és az időnek Ős- kezdete felé próbálunk tisztulni és újra kezdeni mindent. Idő, fogadj barátoddá és egy új ébredésre adjál egy új esélyt. Nekem-nekünk és mindannyiunknak ezen a planétán!