Az éjszaka fényei

Az éjszaka a maga egyediségével egy misztérium. Egy olyan napszaka létünknek, ahol kibomlik minden, ami elrejtve marad nappal a szem elöl. Gondolatok és érzések kerülnek felszínre és mutatkoznak meg egy pillanat alatt. A fény rejtőzik ilyenkor. Minden álruhát öltve aludni akar és álmot álmodni szeretne. Milyen sokszor voltak nyugtalan éjszakáink, amik egy képzeletbeli hálót terítettek körénk, beborítva ezzel a jelen éjjelének néma hallgatásba burkolt jelenvalóságát. Az éjjel a visszatérésnek egy lehetősége önmagunkhoz.

Minden lecsendesedve némán és cinkosan hallgatja el önmaga hibáit. Réges régi pillanatok és tettek váratnak még magukra, mert félnek megmutatkozni. Minden félelem újabb és újabb megrögzült érzéseket generál az éjnek sötétjében, az emlékeink elbújni akarnak a végső és teljes szembenézés elöl. A hajnal még messze, az éjfél közeleg. Lépéseit a halk koppanások rajzolják az éjnek némaságába. A közeli torony jelzése, megrendítöen mély hangja felrobbantja a csendnek meghitt, tiszta pillanatát. Hirtelen minden megriad!

A felébredés még messze van. A pillanat, amely szirmot bontva ragyogni tudna önmaga tudatosságát hírdetve ezzel, még mélyen néma álmot álmodik, teljesen önmagába zuhanva. Az álmok árkainak mélyén titkok rejtekeznek. Minden egyes pillanat, ami nem talált társra általunk a mélybe tűnt el, de nem nyomtalan. Hajnalodni kezd az éjjelnek sötét vászna. A kibontakozó fény utat keres időtlen önmagának ebben az elmúlásra ítélt és hanyatló világban. A szív még álmodni akar. A lélek ébredni. Hangjában a riadt meglepettség édeskésen keserű íze.

Vajon miért nem érnek el az őszinte szavak egyszerűen a céljukhoz? A hajnal az ébredésnek előszobája. Az ajtón kívűl a reggel áll és szótlanságának rideg jelene szinte átsüt a falakon keresztül. Néma jelenléte nyomasztóan lehangoló. A boldogságot nem érzi szívével és éppen ezért nem tud szárnyat bontani benne a fény. Minden ébredni fog egy eljövendő napon, csupán éberen kell várni és türelemmel, a hajnalnak felszálló ködét.

Nyitott szemünkkel hunyorogva élesnek éljük meg a fény metsző erősségét. Szinte elvakulva ébredünk a tájjal. Mindent elborít a teljességnek ragyogása. Nincsen ekkor már kibúvó sem menekülés. Csupasz lélekkel állunk a fényben és minden múltbeli terhünkkel az Időtlenség színe elött. Ilyenkor nincsenek már titkok. Csupán emlékek, amiket mélyen elrejtve őrzünk sajátos magányunkban minden ébredő hajnalon. Mélyen a szívünknek legmélyebb bugyrában. Egyedül.